Egyszer volt szerencsém beszélni a szobor modelljének lányával, Thuránszky Évával. A hölgy úgy mesélte, hogy a mester a Dózsa György út és a Thököly út sarkán lévő villamosmegállóban látta meg az ifjú modellt, s tartózkodó kérelemmel fordult hozzá, vajon lenne-e legújabb szobrának a modellje.
Kisfaludi előtte már színésznőket is megpróbált a feladatra, állítólag még a Bolsoj primadonnáját is, de végül mégis Gaál Erzsikében, a tiszta tekintetű, sudár alakú vidéki magyar lányban látta meg azt a nőalakot, amelyet az új Magyarország szimbólumává kívánt tenni. Erzsike, a soproni szívszanatórium későbbi röntgenasszisztense ily módon híres is lett, az újságok is írtak róla. Később még egy általános iskola is felvette a nevét.
Hat hétig folyt a mintázás, szereztek igazi pálmaágat, ventilátorok fújták a szelet, hogy a haj, a ruha lobogjon. Fázhatott is a lenge öltözetű, szegény modell a kitört ablakú műteremben.
Rohammunkával készült a szobor, a mellékalakokat nem is tudták befejezni az 1947. április 5-én rendezett avatásra, azokat gipszből formázták meg és szépen bepácolva egészen úgy hatottak, mintha igazi bronzok lettek volna. Szóval majdnem úgy volt, ahogy napjainkban a Várkert Bazár átadása, csak akkor, 1947-ben, amikor az igazi mellékalakok néhány hónap múltán tényleg a helyükre kerültek, nem rendeztek újabb átadást.
A kivitelezés részleteit 1972-ben a még élő kivitelezők mesélték el egykori kollégámnak. Köztük az a Gusmano Vignali, akinek öntödéje fogalom volt a háború előtt és után. Részben nála, részben konkurensénél, Krausz Ferencnél öntötték a hatalmas szobor 58 darabját, három hónap alatt. A két kis angyalföldi öntödét aztán államosították és egy céggé olvasztották, de a tulajdonosaik maradhattak vezető állásokban, mert a szakértelmüket nem nagyon tudták pótolni.
A szoborhoz kétszáznegyven mázsa bronzot használtak fel, csak a pálmaághoz tizenhatot. Hogy a mű méreteit érzékeljük, idéznünk kell a szerelőket, akik szerint csak a fejbe négyen is be tudtak bújni egyszerre, és kényelmesen elfértek. Az alak tizennégy méter magas egyébként, a talapzattal együtt negyven.
Helyét a Citadellánál az oroszok jelölték ki, de valahogy mégsem lett belőle megszállási emlékmű a nép lelkében sem, az alak ahhoz túl szép. A politikai fordulatok idején talán ezért kegyelmeztek meg neki. Csak azokat a kiegészítőket tüntette el róla a történelem, amelyek az oroszokra emlékeztettek. A lábánál állt katonát például kétszer is: 1956-ban és a rendszerváltás után. Hogy ő maga meddig marad? Nem tudom. Láttam már Makovecz terveit a Citadella helyére tervezett nemzeti panteonról.
