Nagybátyja békítésbe kezd, de közben kiderül, hogy a felszín alatt sokkal nagyobb feszültségek húzódnak meg: a kisfiú családja bérleti díjjal tartozik, sőt épp a kilakoltatás előtt áll. Aydint és köreit hidegen hagyják a szegény emberek mindennapos macerái, inkább vérre menő, vallási, erkölcsi, irodalmi és filozófiai vitákat folytatnak, amit a rendező Tarkovszkij filmnyelvét megidéző „végtelen" beállításokkal önt mozgóképes formába. A gazdagok és a szegények közötti társadalmi és morális szakadék óriási, csakúgy, mint az a különbség, amit a fejlődésről és a hagyományőrzésről gondolnak.
Szinte a bőrünkön érezzük a kelet és a nyugat közti megosztottság generálta feszültséget. Az egyetlen lehetőség a „kapcsolódásra", amikor végül Aydin bocsánatkérő csókra nyújtja kezét a kisfiúnak, aki erre eszméletét veszti. A Winter Tales szereplői között azonban mégiscsak van azonosság: minden jelenet arra fut ki, hogy a benne lévő karakterek hogyan tudnak egymás fölé kerekedni, hatalmat szerezni a másikkal szemben.
Innen nézve pedig különösen bátor Ceylan civil szerepvállalása, amelyben a tavaly a zavargásokban elhunyt fiatal török embereknek dedikálta az Arany Pálmát. „Olyan hősöknek, akik az életüket adták azért, hogy a jövőnek legyen értelme".
Meglepetésdíjak
A „minden más"-díjak esetében már nem volt ekkora az egyetértés a kritikusok és a zsűri között. Sokan csodálkoztak, hogy Jean-Pierre és Luc Dardenne a Két nap, egy éjszaka című filmjét semmilyen díjat nem kapott. Az is a meglepetés-kategóriába sorolható, hogy az Arany Pálma után a második legjelentősebb elismerést, a zsűri nagydíját (Grand Prix) az olasz Alice Rohrwacher rendező kapta az Le Meraviglie (Csodák) című művéért, mely egy méhészetből élő család mindennapjait mutatja be egy koraérett kislány felnőtté válására koncentrálva.
Nem mintha túl sok bajunk lenne a lírai realizmus szellemiségében készült portréval, mert tehetséges film, de ugyanazt a régi iskolát idézi meg, mint Ceylan – nem ugyanazon a színvonalon.
Kár, mert a világ legnagyobb filmfesztiváljának legnagyobb történelmi pillanatai azok voltak, amelyben valamilyen bátor vagy innovatív alkotás vagy alkotó mellett tették le a garast. Ez most fájóan nem sikerült, mert a zsűri díja (mely tulajdonképpen egy elismerő oklevél, azután viszlát) megosztása Xavier Dolan (Mommy) és Jean-Luc Godard (Adieu au langage) között inkább vigaszágnak tűnik, mintsem komoly és felelősségteljes döntésnek.
Persze lehet azon morfondírozni, hogy a mezőny legfiatalabb és legidősebb rendezője került most egy kalap alá, de sokkal fontosabb, hogy épp ez a két alkotó az, akinek volt tehetsége és mersze, hogy a „beragadt" mozgóképes formával kezdjen valamit. „Dolan és Godard esetében az a közös, hogy képesek teljesen szabadon alkotni" – magyarázta a döntést Campion. Na, igen mi ezért nem értjük, hogy a cannes-i szellemiség jegyében akkor miért nem a Grand Prix-t osztották meg a két innovátor között.
|
| A Foxcatcher stábja Fotó: Regis Duvignau / Reuters |
Azt azonban muszáj elismernünk, hogy az amerikai Bennett Miller rendezői díja nagyon jó helyre került. Miller, csakúgy, mint két korábbi filmjében (Capote és a Pénzcsináló), a Foxcatcher-ben is megtörtént esetre lelt: az olimpiai aranyérmes birkózó fivérek, Mark (Channing Tatum) és Dave (Mark Ruffalo) Schultz, illetve a birtokukon birkózók számára edzőközpontot létesítő excentrikus milliárdos, John du Pont (Steve Carell) tragikus kimenetelű kapcsolatát dolgozza fel. A filmben az a különleges, hogy Miller olyan egyedi, mintha életében nem járt volna még Hollywoodban (pedig...), mivel képes úgy megrendezni egy lélektani drámát, hogy csak képeken keresztül evolválja a feszültséget. Azaz úgy pszichologizál, hogy tulajdonképpen nem pszichologizál.
A legjobb forgatókönyvnek járó elismerést besöprő, Leviathan című dráma orosz író-rendezője, Andrej Zvjaginycev díja sem kérdéses. Ha nincs Ceylan, akkor ez is „aranyképes" mű, amely elképesztően kritikus a Putyin érával szemben. Ahogy Zvjaginycev lapunknak elmondta, az orosz kulturális miniszter megüzente, hogy nem rajong a látottakért.
A zsűri további döntései a 'mindenkinek adjunk, akinek érdemes' elve alapján következtek egymás után. Vita nem férhet hozzá, hogy a Timothy Spall remek volt Mike Leigh Mr. Turner című életrajzi mozijában, Julianne Moore volt a legértékelhetőbb közreműködője David Cronenberg Maps To The Stars című Hollywoodot „leleplező" tragikomédiájában. Simon Mesa Sota kolumbiai rendező Leidi című, a kolumbiai nyomornegyedben játszódó etűdje nyerte a legjobb rövidfilmnek járó Arany Pálmát.
Az Aissa című francia és a Yes We Love norvég produkció elismerő oklevelet kapott – tehát a magyar versenyfilmet, a Szőcs Petra rendezte A kivégzést nem díjazták. A legjobb elsőfilmes rendezőnek járó Arany Kamera elismerést a Party Girl-direktorai vehették át. A mű az Un Certain Regard című programban versenyzett (amelyet, mint korábban hírül adtuk, Mindruczó Kornél nyert meg a Fehér Istenel). A három rendező – Marie Amachoukeli, Claire Burger és Samuel Theis – a szereplők, többek közt családtagjaik élethelyzetét felhasználva készítettek fikciós mozit.
A legjobb elsőfilmes rendezőnek járó Arany Kamera elismerést a Party Girl-direktorai vehették át. A három rendező – Marie Amachoukeli, Claire Burger és Samuel Theis – a szereplők, többek közt családtagjaik élethelyzetét felhasználva készítettek fikciós mozit. A mű az Un Certain Regard című programban versenyzett, amelyet, mint korábban hírül adtuk, a Fehér Istennel Mundruczó Kornél nyert meg. Zsigmond Vilmos operatőr pedig életműdíjat vehetett át Cannesban, ahol ismét a művészet győzött
