Szökése előtti korszakából csak egy kép látható a Ludwig Múzeumban nyílt Űr és eksztázis című új kiállításán, egy római iskolás, szentképszerű jelenet: Autóstoppal Ferrara és Ravenna között. A képen hárman szoronganak egy teherautó platóján a ládák mellett és az eget nézik, köztük egy lány, nyilván az alkotó. S ez mintha azt az utat is megidézné, amikor 1950-ben hónapokig utazott a magyar határtól Párizsig.
A szürrealizmusban a tudatalatti felszabadítása érdekelte, de még a figurativitás határain belül maradt. A kiállításon mindössze két képe szerepel ebből a korai, szürrealista korszakából. Az egyik, a Hasonlíthatatlan gyönyör című például Dalí műveire emlékeztet: denevérektől körülvett aranykehelybe piros vér csorog egy bizonytalan formájú, felhőszerű gomolyagból. Már ebben is szerep jut a nem tudat által vezérelt festői megformálásnak: a felhőszerű objektum például kötetlen kézzel festett, szabad forma, és a lecsorgó vörös csík is az anyag szabad mozgásával jött létre, nem a festő ecsetjétől.
Az ecsetet hamarosan el is hagyta. A másik, itt látható, még szürrealistának mondható képét, egy kozmikus kompozíciót például már fűrészlappal karcolta a festett alapfelületre, szabad gesztusokkal, felismerhető figurák nélkül.
A szürrealizmuson akkor lépett túl, amikor tudatosodott benne, hogy a kép a szabadjára engedett testi energiákat befogadó felület is lehet. Vagyis a test is felszabadulhat a festés által, nem csak a tudatalatti. Ennek eksztázisát érzékeltetik az első absztrakt sorozatának, az ötvenes évek elején festett Robbanásnak a darabjai, amelyek sugárirányban széttartó, valóban ősrobbanásszerű kompozíciók. Vászonra dobott festékcsomók, karddal, függönykarnissal húzott éles, egyenes kenésvonalak, sok feketével, kevés vörössel, sárgával és fehérrel.
Ma már, 91 évesen keveset dolgozik. Ha igen, mondják, repülő madarakat fest.
Ennek a sorozatnak az egyik darabja kelt el 2013-ban a Sotheby’s árverezőház londoni aukcióján 175 ezer euróért, átszámolva 52 millió forintért, ami akkor rekordot jelentett a kortárs magyarok között.
A Robbanás sorozat után az ötvenes évek végén, a gesztusok körszerűvé formálódnak (Dominancia központ című együttes), majd megint egyenes vonalúbbá, tömörebbé változnak a lemezzel kent képek (Tömbírás sorozat). E kozmikus látványokban a fekete (az űr sötétje) és a benne felparázsló vörösök és narancsok továbbra is kedvenc színei.
És egy hirtelen váltás: az ötvenes, hatvanas évek fordulóján keletkezett Guanó sorozat. Hatalmas, mohás kőtömbökre emlékeztető monolit formák. Nevüket onnan kapták, hogy padlótakarónak használt, összemocskolódott vásznakból készültek. Reigl ugyanis akkoriban elrontott vásznaival takarta a frissen felújított parkettát, s a lecsöpögő festékek, egyéb szennyeződések utóbb guanószerű lerakódássá álltak össze, melyek némi felületkezelés után varázslatos, mikrokozmoszként is értelmezhető felületeket hoztak létre.
Sokan értelmezik ezeket a monolit képeket úgy, mint Reigl első absztrakt korszakának sírköveit, lezárását.
Például Kopeczky Róna, a kiállítás egyik kurátora is. A tárlat társkurátora egyébként Makláry Kálmán volt, aki Reigl hazai galeristája és egyik jeles gyűjtője, több kép az ő kollekciójából került a kiállításra. De a többi mű is magángyűjteményekből érkezett. A koncepció egyébként az volt, hogy a kiállítás mutassa be Reigl festői fejlődésének főbb állomásait, a látogató tisztán és világosan ismerhesse fel a stílusbeli elágazásokat.
Jól követhető az a hatvanas évektől megerősödő alkotói módszer is, mely írásszerű képeket eredményezett. Kiindulva az úgynevezett zeneírásból: ez lényegében zenehallgatás (főként Bach zenéje) alatt lapokra vetett írásszerű gesztusjelek sora.Majd ezekből bontakozik ki a szántás barázdáira emlékeztető motívumainak hatalmas képekben megfestett sora, a Folyamat és A Fúga művészete című sorozat.
Megint érdekes a készítés módszere: a vászon hátuljára festi fel textilen átütő festékkel az alapmotívumot, majd mikor átszívódott, túloldalt rávisz az alapfestékre egy másik, azt taszító festékréteget. A két festék nem olvad össze, nem képez árnyalatokat, mindegyik kiharcolja a maga territóriumát, s ennek révén jön létre a kompozíció, a szólam és a kíséret együttese.
Művészetébe időnként visszatérnek az emberalakok is. Először a hatvanas évek végén az Homme-sorozatban jelennek meg az óriási vásznakra mázolva rajzolt fekete korpuszok. Szálkás Krisztus-testszerű formák.
Nem volt tudatos ez a figurához való visszatérés, hanem a szabadjára engedett mozdulatok hozták elő makacsul újra és újra az alakot. Ugyanígy tértek vissza a nyolcvanas évek végén újabb absztrakt sorozatok után, lényegében a Bejárat-kijárat sorozat ajtómotívumából kilépve ismét az emberalakok. Kissé szétterjesztett kezű, álló, mindig álló, vagy repülő figurák, suhanva át a képen.
E látomása 2001-ben, a New York-i World Trade Center tragédiájakor valósággá vált az ablakokból mélybe ugró emberek látványában, amit szintén vászonra vitt.
Ma már, 91 évesen keveset dolgozik. Ha igen, mondják, repülő madarakat fest.
A 9/11-ből képek születtek
Néztem a tévét, és mint mindenki szerte a világon, sokkot kaptam, amikor az ikertornyok elleni merényletet láttam. Az újabb sokk akkor ért, amikor láttam a hulló testeket – ez valahogy személyesen érintett, mert beletalált abba a képi problematikába is, amely a hatvanas évek óta foglalkoztatott.
Hogy a testek mintha a végtelenben lennének felfüggesztve, egy pillanatig szárnyalni látszanak, majd a meghatározhatatlan térben lebegnek – mondta Reigl Judit egy francia interjújában 2003-ban, miután egész festménysorozatot szentelt a tragédiának, megrendítő szín- és formavilágban ábrázolva a zuhanó embereket.
