galéria megtekintése

A Strauss-spájz

Az írás a Népszabadság
2014. 05. 27. számában
jelent meg.


Fáy Miklós
Népszabadság

Richard Strauss: Az árnyék nélküli asszony, Magyar Állami Operaház

Nem tudunk elég hálás szívvel gondolni zenepolitikus és döntéshozó pozícióban lévő eleinkre, akik gondoskodtak arról, hogy Richard Strauss születésének 150. évében is lehessen operaősbemutatónk. És nem is valami csipcsup dolog, szerény egyfelvonásos, hanem mindjárt fő mű, az egyik legbonyolultabb, saját világú, szimbólumrendszerű, megfejtendő, megértendő, átélendő, beépítendő opera, Az árnyék nélküli asszony. Az árnyék, hagyományosan az ember lelke a történetekben, sarkunkba szegődik, és nem hagy el, amíg a fényben járunk, de ebben a történetben a jövő is, az utódlétrehozásnak a képessége, az élet stafétabotja, amit tovább kell adni, ami a rajtunk kívüli vagy fölöttünk álló cél, amiért vagyunk. Ami nincs a Császárnénak, mert ő nem emberből lett, hanem a Császár által üldözött fehér gazellából szabadult leányalak. Azóta élnek együtt, három nap híján egy éve, és csak a történet elején derül ki,mennyire fontos ez a három nap: vagy megszerzik az árnyékot, vagy a Császár kővé válik, amiért kezet emelt a szellemvilág urának lányára.

Van egy alap tér, egy szürke, ferdén felénk nyíló ovális csarnok
Van egy alap tér, egy szürke, ferdén felénk nyíló ovális csarnok

 

A történet másik párosa, mondhatni Papagenója és Papagenája, ha szólamaik súlya és terhe olyan édes volna, mint a Mozart-hősöknél, a kelmefestő és felesége. Barak erős, jó, béketűrő, megbocsátó, neki van egyedül a történetben saját neve, mert ő valóban ember. A felesége már csak alig az, elégedetlen és házsártos, boldogtalan és többre vágyó. Az ő árnyékát akarják tehát megszerezni, hiszen láthatóan könnyen lemondana a gyerekekről némi kompenzációért, amit a Császárné embergyűlölő dajkája két varázsmozdulattal elő tud teremteni. Minden menne is, ha közbe nem jönne folyton valami, mondjuk, a halacskák a serpenyőben nem kezdenének a meg nem született gyermekek hangján énekelni, ami még egy ilyen asszonyt is elgondolkodtat.

Elképesztő történet, és még el is zenélik, éneklik és hangszereken játsszák, a nézőt löki hátra, bele a székbe a hatások áradata. Tekintve, hogy ez nálunk a bemutató, az ember hajlamos azt mondani, hogy nem is kellene mást csinálni, csak mindezt színre állítani, gyertek be balról, énekeljetek, menjetek ki jobbra. Szikora János ennél sokkal többet akar, az egész darab sűrűségét, gazdagságát és összetettségét teszi a színpadra. Van egy alap tér, egy szürke, ferdén felénk nyíló, ovális csarnok, amelyet két oszlop, egy fehér és egy fekete, romosan csempézett pecek tart tárva. E fölött egy vetített sík, amely hol egységes, mondjuk, a fehér gazella szalad rajta felülnézetben, hol háromszorosan osztott, ilyenkor többnyire a színpadi események láthatók, vagy különösebb cél nélküli megsokszorozásban, vagy egy távolról esetleg rosszabbul látható elem kap hangsúlyt, például, hogy a gonosz Dajka ujjai feketék, a Császárné ujjai viszont fehérek.

A sok szint közül (most a feliratokat nem számítva) a legalsó az egyik legdicsőségesebb. A zenekari árok, ami onnét szól, és ami néha őrjöngés, néha gyengéd kamarazene, mindig mozgó, rezgő, élő Strauss, az összeférhetetlenségek összeférése, szecesszió és őslénytan, bécsi keringő és történelem előtti dübörgés, lehetőleg egyszerre. Mindez úgy, hogy tagolt, értelmes, hangsúlyos maradjon, és még arra is jusson figyelem, hogy ne feltétlenül nyomja el a színpadon éneklőket. Halász Péter zeneigazgató ezzel a produkcióval eloszlatott kételyeket vagy megerősített meggyőződéseket: helyén van a házban.

Szintén dicsőségesek a női főszereplők. Ha meglepetési szinteket is lehet beállítani, akkor számomra Rálik Szilvia volt a legnagyobb és legkellemesebb. Azt, hogy a hangja átjön, átsüvít akármekkora zenekaron, azt már tapasztaltam, és reméltem, azt, hogy ennyire sokoldalú, pontos, árnyalt, szeretnivaló és utálható, de mindkét minőségében érthető figurát teremt, és mindezt látszólag könnyedén, természetesen, élve a szerepet, azt ezen a szinten még soha. Van ilyen is: az ember évadokon át néz valakit, aztán egy este megérti, kit lát.

Sümegi Eszter ma az Operaház királynője, ami a hang szépségét, a technikát, jelenlétet, a reprezentativitást jelenti, vele az ember biztosra megy, de még királynőként is döbbenetes időnként, amit a Császárnőnek énekelni kell, ami persze most el is van énekelve, szépen, tisztán, okosan. Talán kevesebb szívvel az ideálisnál, de az elmaradás nem a szándékon múlik. Komlósi Ildikó énekli a Dajkát, és ő már csak azért sem meglepetés, mert ismerem, ahogy ezt a szerepet énekli, a Metropolitan rádióközvetítésében hozta a novemberi fellépését. Nézőként most azt is láthattam, milyen az, amikor valaki már otthonosan mozog a szerepében, már nem kell a szólamára figyelnie, lehet játszani.

A főszereplő urak közül a Barakot alakító Heiko Trinsinger szép hangú, jól játszó bariton. Kovácsházi István a Császár, annak azért meglehetősen dermedt változatában, tartott hangoknál inkább csöndes, kinéz a karmesterre, meddig még, drága jó uram. Az egész alakítás körülbelül annyira eleven, mintha a treff királyt küldték volna be a színpadra, de hangilag azért korrekt, és nyilvánvalóan lesz még jobb is. Szörnyű szerző Richard Strauss, de megtanuljuk szeretni.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.