Lényegében ez volt maga a koncert. Előtte bemondták, hogy szünet nélkül megy és két vagy három órán keresztül tart, ami megint csak szép példája az oldottságnak, ami pedig a végeredményt illeti, körülbelül félúton álltak meg, a ráadások nélküli játékidő két és fél óra volt. Ezalatt körülbelül mindenki szusszanhatott egyet, leszámítva Pat Methenyt, aki kegyetlenül végiggitározta a kiszabott időt, csapatban, bandában, szólóban, külön-külön mindegyik társsal. Ilyenkor szokás az alázatot emlegetni, de ez annál sokkal több.
Teljes odaadás, feloldódás, a zenélés minden formájának élvezete. Mindegy, hogy éppen nyüvi a húrokat, vagy éppen csak, mintha a földről szedné föl, megszellőztet néhány akkordot a dobszóló alatt, hogy annak az elképesztő pörgésnek, amit Antonio Sanchez művel, legyen valami váza, helye a zenélés egészében, de Metheny ott van.
Ötvenkilenc éves, és mivel csodakamaszként kezdte, ez azt jelenti, hogy bő negyven éve van a pályán, és nem szűnik a lelkesedése. Közben meg végig ugyanazt teszi, csíkos pólós férfi, gitárral a nyakában. Nincsenek nagyon gesztusai kifelé, nem adja el a produkciót, akinek ez a zene nem elég, az nem tud olyasmibe kapaszkodni, hogy de mekkorát lehet rá őrjöngeni, vagy de az előadók mennyire transzállapotba kerülnek. Abban vannak, azért bírják, miközben a közönségből kiszivárognak pisilni, inni, szusszanni. Neki nem kell.
A koncert lényegében két részre tagolódott, előbb klasszikus felállásban játszottak a zenészek, a gitár mellett dob, bőgő, szaxofon, bár az utóbbit azért igen tágan kell értelmezni, Chris Potter basszusklarinéton kezdett, aztán alt és tenorszaxofonon folytatta, amikor fölnéztem, hogy ez a fuvola most honnét jön, akkor kiderült, hogy az is ő volt, egy alkalommal pedig akusztikus gitáron is játszott. Az első rész volt, mondhatni a bevezető az új albumhoz, de hát a bevezető is már annyira sokszínű, változatos és áratlan fordulatokból állt, hiszen egy életmű áll rendelkezésre a válogatáshoz.
Metheny tehát játszott nagyon erősen szintetizált hangú gitáron, a hagyományosabb, szépen szóló hangszerén, vagy akusztikus gitáron, a zene lehetett klasszikus fúziós jazz, vagy egészen a múltba visszanyúló standard előadása, elegánsan és lazán, mintha valami klubban léptek volna föl, latin vagy az a jó tágas, amerikai zene. Amikor Metheny utólag bekonferálta a számokat, csak röpködtek az évszámok, 2012 és a múlt század nyolcvanas évei között. Voltaképpen az első rész egy teljes koncert volt, de úgy, mintha az a teljes koncert önmagában is átfogó jazz történetet akart volna elmesélni a 20. század végéről.
A folytatáshoz csatlakozott Giulio Carnassi, és az addig csak háttérnek látszó hangszer, az orchestrion, amiről nehéz megállapítani, hogyan működik, az egész olyan, mintha a Hoffmann meséiből hozták volna át, polcokon üvegek világítanak, közben láthatatlan kezek hatására billentyűk nyomódnak le, valóságos hang keletkezik, nem gépi, de közben a gép is dolgozik, hangszőnyeg is borul minden fölé vagy alá, inkább talán alá. Mert a többi muzsikus azért marad, ha nem is szimfonikus, de azért nagyzenekari hatás keletkezik, ami mégis kevés ember kezéből ered, mégis improvizatív összhatásában.
Zúg a fejem, csúszok lefelé a széken, nekik meg mintha meg se kottyanna. A zene étke a szerelemnek? Az semmi. A zene étke a zenének.
