galéria megtekintése

A sónak mennie kellett

Az írás a Népszabadság
2015. 05. 20. számában
jelent meg.


Csordás Lajos
Népszabadság

Viszonylag egyszerű történet ez a sóval. Az emberek szeretik, de alig tudnak róla valamit. Sokszor még azt sem tudják, mennyire szeretik, ahogy a mesében az öreg király, aki elzavarta a lányát, mert az csak annyira szerette őt, mint az emberek a sót. Mi magyarok tudnánk erről mesélni: háromszor annyit eszünk belőle, mint amennyi ideális lenne. Ez szinte semmit nem változott a nyolcvanas évektől fogva.

Ez a régi felvétel 1982-ben az ország egyetlen sómalmában készült, Kőbányán. Ott működött akkor, a Horog utcában a Compack Kereskedelmi Csomagoló Vállalat sócsomagoló üzeme. Vasúton szállították ide az erdélyi Désről, a lengyelországi Klodawából, Wapnóból és a németországi Bernburgból a darabos, nyers sót. A bányákból érkező anyag előírt maximális szemcsenagysága 6 mm volt, de hiába, mert amikor a só a vagonban átnedvesedett, majd összeszáradt, úgy összeállt hatalmas tömbökké, hogy csak csákánnyal lehetett kifejteni, de még az is szikrázott rajta.

Egyébként ha száraz volt, kipakoláskor megtette a szívlapát is. Aztán jöhetett az őrlés, a zacskózás. A feldolgozót egyébként 1949-ben építették napi öt vagon asztali só előállítására és csomagolására, de a nyolcvanas években már napi tizennyolc-húsz vagonnyi volt a kapacitása, lényegében ugyanazokon a harminc évvel korábbi berendezéseken. Mindezek Fejér Gyula ’82-es termelési riportjából derülnek ki, amellett jelent meg ez a fotó. Kollégámnak annak idején azt nyilatkozták, évente 50-55 ezer tonna sót őrölnek meg Kőbányán, és ezenkívül körülbelül 55-60 ezer tonna párolt finom sót csomagolnak, ami nyilvánvalóan tengeri só lehetett, de arról nem szól az írás, hogy ez vajon honnan érkezett.

 
Sómalom Kőbányán a nyolcvanas években
Sómalom Kőbányán a nyolcvanas években
Erdei Katalin / Népszabadság/archív

Nézem ezeket a durva papírzacskókat, amelyekbe annak idején a kilós asztali só került, és látom az árat is: 3,80 Ft. Azt gondolom, sose becsültük eléggé a sót. Pedig volt idő, igaz, nem mostanában, amikor az arannyal egy az egyben váltották. Nem véletlen, hogy a só tulajdonképpen 1989-ig állami monopólium volt. Trianon előtt a máramarosi sóbányákból érkezett Budapestre, ahol a sóházakban lehetett hozzájutni az erre jogot szerző kereskedőknek. Ennek a jognak a felügyeletét intézte az elhíresült sóhivatal.

Állami monopólium maradt a sóimport Trianon után, a második világháborút követően pedig, mint tudjuk, amúgy is minden állami kézbe került. A só intézményeinek emlékét utcanevek őrzik, így Budapesten a Só és a Sóház utca. A kőbányai Horog utcában, a 14. szám alatt a szocialista Magyarország egyetlen sómalmának emlékét viszont nem őrizte meg semmi. A téma még a helytörténeti múzeumban is feldolgozásra vár. Természetesen ma már nincs meg a malom, valamikor a rendszerváltás után megszűnt ott a termelés.

Azért a közelben találkozhatunk még sóforgalmazással: néhány portával arrébb az Alfa-Pack Kft. foglalkozik a só kereskedelmével. De ők már nem őrölnek; csomagolva vásárolják meg a sót, mégpedig a fehérvári Compex-Só Kft.-től, amely ma a legnagyobb sóforgalmazó Magyarországon. Az ő sójukat esszük szinte minden magyar háztartásban. Nevük nem véletlenül hasonlít a Compack vállalatéra, mert bár jogfolytonosság nincs, egykori compackosok alapították a céget. Ahogy mondják: a „só” megy tovább!

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.