Viszonylag egyszerű történet ez a sóval. Az emberek szeretik, de alig tudnak róla valamit. Sokszor még azt sem tudják, mennyire szeretik, ahogy a mesében az öreg király, aki elzavarta a lányát, mert az csak annyira szerette őt, mint az emberek a sót. Mi magyarok tudnánk erről mesélni: háromszor annyit eszünk belőle, mint amennyi ideális lenne. Ez szinte semmit nem változott a nyolcvanas évektől fogva.
Ez a régi felvétel 1982-ben az ország egyetlen sómalmában készült, Kőbányán. Ott működött akkor, a Horog utcában a Compack Kereskedelmi Csomagoló Vállalat sócsomagoló üzeme. Vasúton szállították ide az erdélyi Désről, a lengyelországi Klodawából, Wapnóból és a németországi Bernburgból a darabos, nyers sót. A bányákból érkező anyag előírt maximális szemcsenagysága 6 mm volt, de hiába, mert amikor a só a vagonban átnedvesedett, majd összeszáradt, úgy összeállt hatalmas tömbökké, hogy csak csákánnyal lehetett kifejteni, de még az is szikrázott rajta.
Egyébként ha száraz volt, kipakoláskor megtette a szívlapát is. Aztán jöhetett az őrlés, a zacskózás. A feldolgozót egyébként 1949-ben építették napi öt vagon asztali só előállítására és csomagolására, de a nyolcvanas években már napi tizennyolc-húsz vagonnyi volt a kapacitása, lényegében ugyanazokon a harminc évvel korábbi berendezéseken. Mindezek Fejér Gyula ’82-es termelési riportjából derülnek ki, amellett jelent meg ez a fotó. Kollégámnak annak idején azt nyilatkozták, évente 50-55 ezer tonna sót őrölnek meg Kőbányán, és ezenkívül körülbelül 55-60 ezer tonna párolt finom sót csomagolnak, ami nyilvánvalóan tengeri só lehetett, de arról nem szól az írás, hogy ez vajon honnan érkezett.
