galéria megtekintése

„A Saul fia hányingerkeltő”

66 komment

Ongjerth Hanna

Március 10-én mutatták be Nemes Jeles László akkor már Oscar-díjas filmjét, a Saul fiát Németországban. Nagyon várták már, minden jelentős újság írt róla. És nem kímélték: „láger­giccs”, „szellemvasút”, „pornográfia”, ilyen minősítéseket kapott. De volt olyan kritikus is, aki megrendítően nagy műalkotásnak tartja.

Verena Lueken, a Frankfurter Allgemeine Zeitung filmkritikusa sötéten fénylő szürke blézert húzott: annyival is élesebbnek tűnnek a vonásai és szigorúbbnak a szavai. Amikor egy film tetszik neki, színesbe öltözik. Most viszont a Saul fiáról beszél az újság internetes oldalára feltett videóban. Rendíthetetlen hangon magyarázza el, hogy mi a szokás a holokausztfilmeket illetően. Hogy amikor Claude Lanzmann 1985-ben megrendezte dokumentumfilmjét, a Soát, hallgatólagos tilalmat rendelt el a haláltáborok képi ábrázolásáról. S mivel ez a tűzkör az utóbbi harminc évben sem lett halványabb, Ausch­witz-Birkenau továbbra sem szolgálhat kitalált történetek színhelyéül.

– Nemes Jeles László őrülten okos próbál lenni – értelmezi a ­Saul fia képi világát Lueken –, mutat is, meg nem is. Hányingerkeltő. Kizsákmányoló erőszak-pornográfia

– szórja sötét tekintettel az átkokat. – Hatásvadász – mondja. A lap hasábjain pedig kifejti, pökhendi fráternek tartja a rendezőt, mert tudja, hogy tabukat kaparász, de ledönteni mégsem dönti le őket. A Saul fia ráadásul ugyanazt a hazugsággépezetet fűti, mint a Schindler listája, amikor azt állítja, hogy a borzalomban is van helye az emberségnek, a pokolban is létezik méltóság, és hogy a remény nem száll el a krematóriumok füstjével. Szóval ugyanolyan lágergiccs, mint Steven Spielberg filmje. De legalább ­Röhrig Géza jól játszik benne.

 

Jan Schulz Ojala, a Tagesspiegel kritikusa is egyetértene azokkal, akik szerint Nemes Jelesnek inkább a Don-kanyarról kellett volna filmet forgatnia. Vagy bármi másról: csak a holokausztot hagyta volna békén. Őt sem az zavarja a leginkább, hogy nem tartja jónak a Saul fiát. Hanem az, hogy ­Claude Lanzmann igen. „Pedig semmivel sem különb, mint egy akciófilmekre jellemző dramaturgiai megoldásokat felsorakoztató – egyébként átlagos – thriller – írja. Nem úgy, mint a Soá, ahol a túlélők mondandójánál is felkavaróbb a mondatok közötti csend. Hozzá képest a ­Saul fia olyan, mint egy szellemvasút, amelynek a végére érve elmarad a borzongás.

A Saul fia tabukat dönt a holokauszt képi ábrázolásával (balra Röhrig Géza)
A Saul fia tabukat dönt a holokauszt képi ábrázolásával (balra Röhrig Géza)
Mozinet

Susan Vahabzadehnek, a Süddeutsche Zeitung kritikusa szerint a kényelmes moziszékben ülve keresztülnyargalni az auschwitz-birkenaui koncentrációs táboron olyan, mint egy afrikai körutazáson éhező gyerekekkel fényképezkedni. A néző nem lehet más, mint egy bámészkodó – ám végig passzív – turista. Ezért

a Saul fia nem több, mint a fájdalom pornográfiája.

Egyébként is: a KZ borzalmait lehetetlen képre vinni, akkor egyáltalán minek próbálkoznak vele?

Egészen másként áll hozzá a Die Welt Feuillton rovatának szerkesztője, Elmar Krekeler. Ő nem szívesen gondol arra a 107 percre, amikor a Saul fiát látta. De nem azért, mert nem tartja jó filmnek. Hanem mert éppen annyira fáj visszagondolnia rá, mint amennyire fájdalmas volt néznie. Tiltakozik: nem, nem olyan, mint egy szellemvasút, mert arra szívesen felül többször is. Ez a film viszont elnyelte és összezúzta. És a végén másik emberként okádta ki.

„Azért kéne mindenkinek megnéznie – írja –, hogy tudjuk, mi a feladat: úgy alakítani a világot, hogy ne legyen benne szükség olyan alkotásokra, mint a ­Saul fia."

Hogy kérhető számon a valósághoz való hűség egy játékfilmen? Egyáltalán, mi értelme összehasonlítani egy dokumentumfilmmel?" – kérdezi Hannah Pilarczyk, a Spiegel Online szerzője. Szerinte inkább azon kéne gondolkodni, hogy a ­Saul fia hozzátesz-e bármi újat a holokauszt köré épülő filmes narratívához. „Hozzá bizony!" – írja. Megtöri az ismert „passzív zsidó"-klisét, és a lehető legjobb értelemben egészíti ki az eddigi alkotások sorát. Szerinte nagy hiba lenne lágergiccsként leírni, hogy aztán újra Latzmann filmjénél lyukadjunk ki, mint egyetlen lehetséges megoldásnál.

Anti-Schindler listája

Claude Lanzmann, a most 90 éves francia rendező 1985-ben készítette el a holokausztfilmek alfáját és omegáját, a Soát. A kilenc és fél órás alkotásában túlélőket beszéltet, helyszíneket mutat. Holttestet viszont egyet sem. – Nem dolgoztam archív anyagokkal. Egyrészt, mert az ilyesmi nem az én műfajom, másrészt, mert ilyen anyagok nem léteznek. És ha léteznének, én pedig rájuk bukkantam volna, akkor elégettem volna őket – szögezte le 1994-ben a Le Monde-nak.

Steven Spielberg 1993-ban készítette a Schindler listája című játékfilmet, amelyet sokan a holokauszt hollywoodizálásának tartanak. Lanzmann-nak is rossz véleménye volt róla, szerinte Spielger alkotása „trivializálta a zsidóság tragédiáját”. Nemes Jeles Lászlóról azonban örömmel állapította meg, hogy „meg sem próbálja megmutatni a halált”. Ugyan a vetítés első 20 percét lekéste, de a Saul fiát egyenesen „anti-Schindler listájának” tartja, és örömmel vette, hogy „a rendező nem a holokausztot akarta vászonra vinni, hanem a sonderkommandósok rövid történetét”.

A Saul fia rendezőjével, Nemes Jeles Lászlóval korábban két interjút is készítettünk, az egyiket a film bemutatója, a másikat a Golden Globe elnyerése után. Egy beszélgetés erejéig Röhrig Géza is a rendelkezésünkre állt, nemrég pedig a film amerikai forgalmazója, a Sony Pictures Classics alapítóját kérdezhettük.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető