Ez a tendencia az idén is érzékelhető volt. A kolozsvári GroundFloor Group Parallel című magyar-román együttműködésben készült előadásában nagyjából a feléig egyetlen szó sem hangzik el. Kezdetben két nő, Lucia Mărneanu és bodoki-halmen kata (csupa kisbetűvel) egy laptopra meredve, zenére tornászik a teret mögöttük két részre osztó fal előtt, majd szétválnak, és a fal két oldalán bugyira vetkőzve sportolnak, mozognak, vonaglanak tovább, különlegesség, amikor egyikük fejére húzott piszoárral gyakorlatozik. Később a jobboldali lány konzervatív férfiöltönyt vesz föl, a másik meghatározhatatlan nemű punknak öltözik, és miután hangsúlyosan helyet cserélnek, valamiféle televíziós propagandisták, illetve rocksztárok módjára mikrofonba beszélni kezdenek. Mondják, éneklik a magukét. Provokatívan, hangoskodva, szenvedélyesen, lázadón.

Rengeteg közhely, jobb-rosszabb viccelődés hol kabarénak, hol szinte versszerűnek hat: csupa háborgás a test problémáiról, előítéletekről, nemi identitásról, feminizmusról. Végül sajátos imába, áhítatos Miatyánk-parafrázisba fut ki az angol nyelvű szöveg. Fontos, színvonalas produkció, de aligha dráma, inkább propagandisztikus performance.

Az idei fesztiválon mégsem elsősorban a kényszeres formai újításokat éreztem a legerősebb tendenciának. A társadalmi, a szociális problémák iránti érzékenység mintha most ennél is erősebben érvényesült volna. Mintha a rendszerváltás traumája negyedszázad múltán érte volna el az eddig meglehetősen magukba, formai problémáikba forduló új és még újabb színházi nemzedékeket.

Ez megmutatkozott a magyar kínálaton is, de a külföldről érkezett produkciókon még inkább. A fesztivál ugyanis úgy nemzetközi, hogy egyfelől showcase a külföldi vendégek számára, afféle külkereskedelmi aktus, amely során ajánlatot tesznek az ideérkező színházi újságíróknak és főképp fesztiválszervezőknek, kurátoroknak a magyar színházi termésből, másrészt tájékozódási lehetőség a hazai érdeklődők részére. Ez utóbbi kínálat – nyilván anyagi okok miatt – egyre szűkösebb. Ezúttal csupa magyar érdekeltségű előadás érkezett határainkon túlról. A már említett Parallelen kívül Marosvásárhelyről a Yorick Stúdió előadásában, Sebestyén Aba rendezésében Potozky László Sztrodzsegon című darabja és Mikó Csaba Apátlanokjának regensburgi előadása. Mindkettő témája a rendszerváltásban gyökerezik. A marosvásárhelyi előadást, amely a rendszerváltást néhány piaci árus megrázkódtatásain keresztül ábrázolja, sajnos nem láttam. Mikó Csaba darabja esetében pedig magában is nagy dolog, hogy Budapesten is bizonyíthatta alkalmasságát. Hogy ezt német színészek bizonyították, az pedig nyilván kórtünet.

A szerző az Apátlanokkal tavaly másodszor nyerte el a dramaturgok Nyílt fórumának Vilmos-díját. Először az Apa című munkájával 2002-ben kapta meg az üveg pálinkát. A darabot utána rögtön bemutatta a debreceni színház, Cserje Zsuzsa rendezésében, aztán Magyarországon többet nem került színre. Az Apátlanok ősbemutatója Regensburgban volt, ami azért sem csoda, mert Mikó Csaba darabjait egyébként is többet játsszák német nyelvterületen és Romániában, mint itthon. A német művészek Michael Lippold rendezővel az élen nemcsak értik, de éles kontúrokkal tovább is értelmezik a szöveget, amely elbeszélést és megjelenítést remekül ötvözve igazi mai családregényt ad elő. A rendszerváltáshoz, és vele az isten, haza család eszméihez fűzött remények szertefoszlását beszéli el az előadás. Jó volna magyar színpadon is gyakrabban látni ilyen nyílt beszédet a mi dolgainkról.