A polgárság kultúrosa

A tucatszor újraírt könyv ötlete is innen ered. Még 1986-ban hívta meg Fischer Ádám karmester a frissen nősült Törököt és nejét egyhetes nászútra bécsi lakásába. Az osztrák főváros felfedezése közben fogant meg benne az ötlet, hogy a régimódi kalauzok helyett egy népszerűsítő séta könyvet – critical guide – szerkesszen Budapestről külföldiek számára. Ismerjék meg, fedezzék fel nemcsak a múltját, de a jelenét és a jövőjét is.

Külön értéke a könyvnek, hogy a városért rajongók már említett törzsasztalánál helyet foglaló barátok, írók, történészek, muzeológusok is felemlítődnek, vagy saját ajánlataikkal megjelennek a lapokon. Semmi nem kerülheti el a figyelmét, mint édes gyermekeit (ha már itt tartunk: három lánya van) folyamatosan gondozza és hirdeti Budapestjét. 27 év alatt a Budapest: a Critical Guide már a nyolcadik javított, bővített kiadásnál tart angolul és nem számítottuk bele a német, francia, olasz – és persze magyar – megjelenéseket. Mindezt a gyakorlatba átütetetve, speciális városi sétaútjain alkalma volt kísérni olyan nagyságokat, mint Paul Newman színész, Francis Fukuyama filozófus és Jimmy Carter amerikai exelnök.

András már gyermekkora óta tudta, hogy mi akar lenni, és ezt a tudatosságát megtartva változtatta folyamatosan a célirányt. Ennek megfelelően több egyértelmű fordulat volt az éle­tében. Tegyük hozzá, szinte mindig jókor és jó felé fordult. Mérnöknek készült, azért az Eötvös József Gimnázium matek–fizika szakán koptatta a padokat, de mivel nem volt a legjobbak között, így a humán tárgyak felé fordult az érdeklődése. Az ELTE bölcsészkarán angolt, történelmet és újgörög nyelvet tanult, filológus akart lenni. Hamarosan rá kellett azonban jönnie – idézi fel –, hogy nem kitartó, szobatudós alkat, inkább emberek között szeret dolgozni. Nem titkolt célja volt, hogy az életpályája egyedi, egyéni ívet fusson be, ami különbözik másokétól.

Szép kalandnak nevezi a Nemzeti és a Katona József Színháznál eltöltött időszakot a nyolcvanas évek elején, ahol a tipográfia iránt (is) érzett szerelmét kamatoztathatta mint kiadványtervező, propagandista. Ekkor jelent meg első, Mark Twaint népszerűsítő kötete, majd egy másik, Oscar Wilde-ról. Saját bevallása szerint egy ideig a híres emberek könyveinek fosztogatásából élt. Úgy fogalmaz: jóval ezután jött rá, hogy ő egy generalista, és nem specialista. S mivel mindig is komoly ambíciója volt a könyvírás, megtalálta a maga nagy, általános témáját: Budapestet. Ekkortól kezdte el használni a Simplicissimus álnevet, ami még több játékos lehetőséget ad, hogy megossza velünk véleményét. Simplicissimus, akinek felfedező, tanácsadó és persze kritikus rovata a 2000 hátlapja után jó néhány éve a Budapest folyóiratban jelentkezik, nagy tisztelője nemcsak a szép és jó irodalomnak, de a tudományos, elvontabb művek is érdeklik. Írásaiban viszont igyekszik közérthetően fogalmazni, úgy – erre tanította legjobb barátja, Complicatus –, hogy azt egy érettségizett eladó vagy művezető is megérthesse.

A 2000 folyóirat illusztris társaságába még 1988-ban került be, amikor már recsegett-ropogott a pártállam. Eredetileg a lap küllemét gondozta, de idővel segédszerkesztővé avanzsált. Újabb nagy kanyart akkor vett az élete, amikor 1994-ben felkérték, hogy szegődjön az állam szolgálatába. Kicsit meggondolatlanul elvállalta, hogy ő legyen a kulturális helyettes államtitkár. Ebben a szerepben – ma már világosan látja – hamar megbukott, jóval előtte, hogy megkérték: távozzon. Ezt követően a Nemzeti Kulturális Alap elnökeként már nyílt lehetősége jobbnál-jobb ügyeket támogatni. Ő volt az ötletgazdája a nagy magyar írók életművét online hozzáférhetővé tevő Digitális Irodalmi Akadémiának. A politikának 1999-ben intett örökre búcsút, amikor meghívták, hogy legyen a Mai Manó Ház alapító igazgatója. A jeles fényképész felújított műteremépülete – ebben működött a híres Arizona mulató is – azóta a már Magyar Fotográfusok Háza, s számtalan remek kiállítás, kulturális esemény színhelye. Minden kultúraszervezői tapasztalatának hasznát vette később, amikor 2004–12 között az amszterdami European Cultural Foun­dation kurátoraként is tevékenykedett, és ő volt a főkurátora a „Partra Magyar” című hollandiai Magyar Évadnak.

Személyes benyomásunk szerint Török Nagy Endre-i figura, már ha megidézzük a magyar kabaré alapító atyjának alakját. Szellemes és művelt, szilárd értékrenddel bíró polgár. 2004 óta vezeti a Summa Artium nevű, brit mintára alapított szponzorációs és mecenatúra-tanácsadó cégét, amely vállalatoknak és magánszemélyeknek segít beruházni a kultúrába. Az ehhez csatlakozó könyvklub hét éve működik. Tíz éven keresztül tartottak sajátos árveréseket, ahol kulturális „termékekre” lehetett licitálni, így ajánlva fel kisebb-nagyobb összegeket egy-egy kezdeményezés segítésére. Az utóbbi esztendőkben nagyvállalatoktól szereznek társasági adó kedvezményes támogatást színházak, zenekarok számára.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

Azt azonban hiába kérdezzük, hogy magvető, avagy betakarító-e a magyar kultúrában. Nyitott szemmel rója a főváros utcáit,­ „turista a saját szülővárosában”. Gyakran látható színház és mozi zsöllyékben, könyvesboltokban lapozgatva, kávéházi asztaloknál. Egyszerre lelkesíti a régi és az új. Minderről igyekszik beszámolni 576. számánál tartó heti kulturális ajánlójában, a Vademecum Hírlevélben, amelyet a Summa Artium elfoglalt támogatóinak kezdett írni tizenegy évvel ezelőtt. A nagypolgárság kéretlen kultúrosának nevezi magát.

Amiből az is következik, hogy „webisztán” alattvalója ő is. Folyamatosan ír és olvas az internetes univerzumban, begépeli benyomásait, véleményét is azonnal megosztja, kiposztolja. Általában városa örvendetes újdonságaira hívja fel a figyelmet, de nem rejti véka alá negatív élményeit sem. Aki olvassa, tudja: meglehetős rugalmassággal kezeli az új jelenségeket, érdeklődéssel fogadja, és nem utasítja el pusztán újdonságuk miatt­ a kortárs épületeket. Mindenre nyitott. Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy még két éve cége szárnyai alá vette a Tamási Miklós és Szepessy Ákos által alapított Fortepan online képarchívumot. Ez egy interneten elérhető, jelenleg 70 000 képpel rendelkező, szabadon felhasználható fotótár, ahová bárki felajánlhatja saját családi albumait, vagy akár az általa gondozott közgyűjtemény kollekcióját. De a Summa Artium a megújult Aegon művészeti díj szakmai partnere is. Ezt az előző évben magyar nyelven megjelent kiemelkedő szépirodalmi teljesítményéért kaphat egy szerző.

A Vademecum Hírlevél 500. számában a szerző „Ten Years After” címmel számba vette, hogy mi minden változott körülötte egy évtized alatt. Így fejezte be: „Ha baj van, az embernek nagyon, de legalábbis jobban kell szeretnie a hitvesét, a gyerekét, a hazáját. Hogy jobban szeretem-e a hazámat, mint tíz éve? Azt hiszem, igen – bölcsebb ember módjára.

Tíz éve már működött a Budapest-rajongók asztaltársasága, nemigen bíztam benne, hogy megéri alapításának tizedik évfordulóját. De hála istennek megérte, ma többen, nagyobb kedvvel járnak el, mint valaha. Most már elszaladt velem a ló. Azt szeretném, hogy – a társaság által kiadott (igenis nyomtatott!) Budapest havilappal együtt – éljen túl engem. Akárcsak a Digitális Irodalmi Akadémia, a Simplicissimus Hőse Díj (mellyel a Budapestért szenvedélyből cselekvőket ismeri el Török András – a szerk.), a Summa Artium, a Budapest Könyv, és legújabb szenvedélyem, amelyben csak kisrészvényes vagyok: a Fortepan fotóportál, amelynek Iowa állambeli kistestvérét március végén izzították be.”