Aztán sokan elfelejtjük ezt a csodálkozást, elfogadjuk, hogy így épül föl a világ, rajzolókra és nem rajzolókra, inkább a lélek izgat, a művész lelke, mondanivalója, a papír gyötört világkép. Aztán újra találkozunk Zórád Ernővel.

Még csak azt sem mondhatom, hogy ez valami nagy találkozás, a Józsefvárosi Galéria falán nemcsak eredeti művek vannak, hanem színes fénymásolatok, habkartonra bűvölt akvarellek. Nyilván ennyire futotta. Rajzok esetében nem is olyan végtelenül nagy a különbség, a Magyar Pantheon talán nem Zórád Ernő legeredetibb munkája, Arany és Toldi, kezében a vendégoldallal, Petőfi és a szobra, körülbelül ez jut mindenkinek az eszébe.

Ami a Tabánt illeti, az viszont végképp az övé, kevesen vannak már, akiknek eleven emléke lehet a városrészről, mindannyian többé-kevésbé Zórád emlékeire hagyatkozunk, ő még látta, ő még lerajzolta, vagy akkor, vagy ötven évvel később, a bontás évfordulóján, mi pedig már el se hisszük, hogy igaz volt.

Zórád Ernő: A Görög és a Fehér Sas utca sarka a Tabánban

Nem a tájat igazítjuk magunkhoz, hanem magunkat a tájhoz, a szépen színezett rajzok sarkába odaképzelhetünk egy szépen színezett, rajzolt embert, no lám, az ott én vagyok, mellényben, felöltőben, malaclopó köpönyegben.

Más generációnak – generációknak – más a legerősebb Zórád Ernő-élménye. A képregények. Hétről hétre vártuk a Fülesben, hétről hétre ki kellett könyörögni a 3 Ft 30 fillért a szülőktől. Egy pillanatra sem gondolkodtunk azon, mennyire nehéz is ez a műfaj, oldalanként tíz rajzba foglalni egy egész történetet, pár képaláírásba és szövegbuborékba szorítani a szereplők tetteit, gondolatait, reakcióit.

Odafigyelni, hogy az asztalon álló poharak és butéliák a kornak megfelelőek legyenek, ne tévedjenek át tárgyak és ruhadarabok a szomszédos évtizedekből vagy más országokból és történetekből.

Nem foglalkoztunk a rajzoló felelősségével: ha most papírra álmodja egy király vagy egy Krúdy-hős arcvonásait, akkor az már végleges, már sokunk fantáziáját visszavonhatatlanul megkötötte, már őt képzeljük el akkor is, ha az eredeti műhöz, a puszta szöveghez térünk vissza. Kit érdekelt?

Csak a történet izgatott, meg a hozzá való rajzok. És miközben azt hittük, hogy tényleg csak a történet számít, észre se vettük, hogy Zórád szavakat, mondatokat tett hangsúlyossá, most is bennem van, ahogy belép egy szereplő, és azt mondja a buborékban: „Nagy újság van”.

Csak azt nem tudom, ki a szereplő, mi az újság, melyik a történet. De most, a Józsefvárosi Galériában is ráismerek a Zórád-képregények, a rajzoló és a szövegíró Cs. Horváth Tibor mondatainak súlyára: „A parafakirálynak nyolc szobája volt a Ritzben.” Csodálatos mondat, de csak akkor, ha Zórád Ernő le is rajzol a nyolc szobából egyet. Gyermekké tesznek.

Érzem a bosszúságot, hogy nem tudom, a szőke cowboy miért tűri némán, hogy Tom Connor az arcába üssön ököllel, amikor a kisujjában is több erő van, mint ellenfelében, és ez a rejtély már soha nem oldódik meg.

De közben, mint rajzolásképtelen gyerek, újra csodálom azt, aki egy szép lendületű, egyenes vonalat tud húzni, akinek teremtő hatalma van, nézd, az előbb még semmi nem volt ott, most pedig udvari bolond, kövér barát, szurtos legény, gömöri szőlőt kapáló földesúr.