Szerzőnk, a Múlt és Jövő szerkesztője hosszú munkakapcsolatban volt Kertész Imrével. A március 31-én elhunyt íróról írt sorai után közöljük egy 2009-ben készült interjújának részleteit, amelyben a Nobel-díjas író a magyar irodalommal való kapcsolatáról is beszélt.
Kertész Imre halálhíre akkor is megrendítő, ha már évek óta várni lehetett. Sőt: barátainak és drukkereinek – akik közvetlenül is tanúi voltak, hogyan élte utolsó éveit – nem lehetett kegyesebb kívánsága, mint hogy Imre szabaduljon meg az élet „ajándékától”, amelyet az Auschwitzban rárakott rettenetes terheken felül, az utolsó időkben, oly meg nem érdemelt fizikai szenvedés is tetézett.
Milyen más azonban szembesülni a ténnyel, hogy ő nincs ezen a világon. S még ha nem vesz is részt már az úgynevezett mindennapi életben, de azért él, s ha nehezen is, de még lélegzik a Szilágyi Erzsébet fasorban. S e puszta létezésével vagy inkább kimerevített „túlélésével” tartja életben a nagy know-how-ját: a Holocaust (ő így írja) kultúrába szervítésének gondolatát. Ugyanis a terepen, amelyet ismerünk, s amit neki is ismerni adatott, nem és nem akar átlényegülni ez a rettenetes tapasztalat katarzissá, gyógyulássá, majd megbékéléssé.
E kozmikus „kudarc” hidege szabadult fel az általa hagyott űrből, s gyengít el az elárvultság dermesztő érzésével. Az alkotója nélkül maradt Kertész Imre-i életprogram terhe most a művekre maradt. Ebben segítenek a még fölfedezetlen, a regényekkel együtt olvasandóságukban még ki nem próbált naplók, jegyzetek, amelyeknek a Gályanaplóval indult darabjai a fikciós prózájával egyenrangúak, sokszor mélyebbek, mert az egzisztenciához tapadt tulajdonságuk okán radikálisabbak.
