A legnagyobb, már-már új háborúval fenyegető nehézséget (ahogy 1945-ben is) Lengyelország jelentette, de a lengyel kérdés összekapcsolódott a Napóleon mellett végig kitartó Szászország sorsával is. I. Sándor, a kiszámíthatatlan orosz cár egész Lengyelországot követelte, amelyet önálló alkotmányos királysággá akart alakítani, a saját felsősége alatt. Ausztriát itáliai területekkel kárpótolta volna, Poroszországot pedig egész Szászországgal, miközben Oroszország Közép-Európa meghatározó hatalmává lépett volna elő. Metternich, az osztrák külügyminiszter elborzadt az orosz igények láttán, és szövetségeseket keresett.
|
A kongresszus helyszíne
Andy Wenzel / APA/Bundeskanzaleramt |
A poroszok ingadoztak: Hardenberg főminiszter egyetértett Metternichhel, de III. Frigyes Vilmos király hálás volt a „szabadító” cárnak, neki az orosz hegemónia sem tűnt soknak Szászországért. Amint kiderült, hogy a poroszok Oroszország mellé állnak, a franciákat képviselő zseniális diplomata, Talleyrand felismerte: ha csatlakozik a formálódó brit–osztrák koalícióhoz, országa ismét elnyeri méltó helyét a nagyhatalmak között. Talleyrand következetesen a legitimitás elvét képviselte: a szász királyt nem lehet megfosztani trónjától, ahogy a nápolyi Bourbonokat sem. Amikor 1815. január elsején Bécsbe ért az Amerika és Nagy-Britannia második háborúját lezáró szerződés híre, a kongresszus résztvevői Európába tartó brit csatahajókat és zsoldosseregeket vizionáltak.
Két nap múlva Metternich, Talleyrand és a kontinens egyensúlyát féltő Castlereagh brit külügyminiszter aláírta az oroszellenes „bécsi titkos szerződést”, amelyhez más hatalmak csatlakozását várták. A szövetségesek eltökéltségét látva Sándor cár meghátrált, megelégedett Lengyelország nagyobbik részével (ez lett a „Kongresszusi Lengyelország”); Szászország királya visszakapta megkisebbített országát. Ausztria és a kontinens „megmenekült”, a krízis elmúlt, de a szövetségek átrendeződtek.
Consalvi bíboros, a pápa követe megállapította: „A szövetségesek széthúzása, melynek oka Oroszország és Poroszország követeléseiben keresendő, nagy szerencséje Franciaországnak. Ha nincs ez a széthúzás, Franciaország semmilyen szerepet sem játszott volna a kongresszuson.”
 |
| A gyorsírók „lehallgatókamrájába” vezető lépcső |
Március 6-án a diplomaták megdöbbentő hírre ébredtek: Napóleon elhagyta Elba szigetét és partra szállt Franciaországban. Március 19-én XVIII. Lajos elmenekült Párizsból, ahová másnap Napóleon ellenállás nélkül bevonult. Bécsben meglehetős volt a zűrzavar, de a szövetségesek összezárták soraikat és szembeszálltak a „bitorlóval”, a „világbéke feldúlójával”. A bálok és fogadások immár elmaradtak. Mintha ágyúdörgésben a diplomaták jobban megértették volna egymást, mint a pezsgőspalackok pukkanása közben.
Egyetlen fontos, ám annál nehezebb probléma várt még megoldásra: az 1806-ban kimúlt Német-római Birodalom helyén kellett létrehozni valami tartósat és biztosat. Végül Bécsben sem született egységes német állam (ezt legfeljebb néhány patrióta értelmiségi remélhette), de a középkorias széttagoltságot megszüntették. Az 1866-ig fennálló Német Szövetség 35 monarchiát és négy szabad várost fűzött össze; nem szövetségi állam (Bundesstaat), hanem államszövetség (Staatenbund) keretében, közös államfő és végrehajtó szervek, közös jogrendszer és állampolgárság nélkül.
A fontos döntések továbbra is Ausztrián és Poroszországon múltak, ezek pedig – ellentétben a francia forradalom előtti évtizedekkel – korrektül együttműködtek az 1815-ös rendszer fenntartásáért. És „ameddig Ausztria és Poroszország együttműködik, a többi német udvar követi őket” – jegyezte meg Friedrich von Gentz, Metternich tanácsadója. A Német Szövetség alaptörvénye előírta a tagállamok kölcsönös védelmi kötelezettségét, de nem engedélyezte a támadó háborút. Pontosan megfelelt tehát az „európai” igényeknek: Franciaországot féken tudta tartani, de ahhoz gyenge és decentralizált volt, hogy szomszédaira veszélyt jelentsen. Európa 1815-ben sem egy egyesült, erős Németországot nem engedhetett meg, sem a régi, anarchiába hajló birodalom továbbélését.
1815. június 8-án aláírták a Német Szövetség alaptörvényét, másnap pedig a kongresszus 121 cikkelyt tartalmazó zárójegyzőkönyvét, az Acte Finale-t, amelynek érvényessége Törökország kivételével valamennyi európai államra kiterjedt. Az Európán kívüli területeket lényegében a britekre hagyták. Szerepelt a jegyzőkönyvben a nemzetközi folyami hajózás szabadságának szorgalmazása, a rabszolga-kereskedelem elítélése, valamint a németországi zsidók helyzetének könnyítése (akik Napóleon alatt egyenlő polgári jogokat kaptak, és ezek fenntartását kívánták).
Tíz nappal a kongresszus befejezése után, 1815. június 18-án a belgiumi Waterloonál végleg legyőzték Napóleont, lezárták az Európát huszonhárom éven át izgalomban tartó francia háborúk korszakát. A kézikönyvek Bécs kapcsán restauráció és hatalmi egyensúly kettősségéről írnak. De bármit jelentsen a restauráció, a kongresszus döntéseiben következetesen, mindenekelőtt a hatalmi egyensúly követelményét érvényesítették. Oroszország megtarthatta Finnországot, de cserébe Svédországot megerősítették Norvégiával. Kárpótlásul az elcsatolt Norvégiáért Dánia megkapta Lauenburg hercegségét. A még mindig veszélyesnek tekintett Franciaország határait ütközőállamokkal vették körül.
Hollandiából és Belgiumból létrejött a Németalföldi Királyság. Poroszország lengyel szerzeményeinek jelentős részét átengedte a cárnak, de Szászország egyharmad része mellett nyugati német területeket is kapott. A megnagyobbított és „nyugatra tolt” porosz állam lakossága megkétszereződött, gazdaságilag fejlett területekhez jutott. Délen a Szárd Királyságot Genova területével növelték meg. E védelmi rendszer rövidesen Svájc semlegességének nagyhatalmi garanciáival vált teljessé. Ausztria elvesztette ugyan Belgiumot és lengyelországi birtokai egy részét, ám kárpótlásként megszerezte egész Galíciát, Velencét, Lombardiát, Dalmáciát és Isztriát, és kikerekíthette alpesi tartományait. Szintén az egyensúly érdekében jött létre Luxemburg és a Krakkói Köztársaság.
|
| Korabeli rajz a résztvevőkről |
Lehet amellett érvelni, hogy a nagy átrendezés igazi győztese a brit birodalom lett, mert megszerezte, illetve megtartotta Máltát, a Jón-szigeteket, Ceylont, Fokföldet, Guayanát, Helgolandot, Tobagót és Santa Luciát, megerősítve a brit flotta hegemóniáját a világtengereken. Összességében Németországban enyhe osztrák hegemónia érvényesült, az európai kontinensen enyhe orosz hegemónia, a világtengereken jelentős brit. Az egyensúlyra épített rendszer eredményesen akadályozta meg a háborúkat – a nagyhatalmak az 1853-ban kitört krími háborúig nem hadakoztak egymás ellen, nagy háború 1914-ig nem robbant ki.
A mérleg pozitív. A hatalmi egyensúly meggátolta a háborúkat, s nem tértek vissza a XVIII. századnak a kis államokat elnyomó kíméletlen versengéséhez, hanem a rendszerbe való integrálásukkal megosztott hegemóniát és együttműködésen alapuló felelősséget alakítottak ki. Bécsben elképzelhetetlen lett volna egy Lengyelország felosztásához hasonló durva eljárás. Jól sikerült a megoldás Svájc, a skandináv területek, Németalföld, Németország és Franciaország esetében (melyet még Waterloo után sem akartak „totálisan” legyőzni). Itália és Lengyelország esetében mód nyílt korrekciókra.
A „népeket” nem kérdezték meg, ez igaz. De 1815 körül még nem is voltak komolyabb liberális vagy nemzeti mozgalmak Franciaországtól keletre. Az alkotmányosságot viszont a győztesek is szorgalmazták, néhány német államban be is vezették. Más kérdés, hogy a Szent Szövetség konzervatív hatalmai elég eredményesen küzdöttek a forradalmak „mételye” ellen.
Az 1919-es versailles-i békerendszer szánalmasan csődöt mondott – az egy évszázaddal korábbi bécsivel ellentétben! A demokratikusan megválasztott államférfiak nem tudták véghezvinni, amit a királyok, hercegek és főminiszterek megcsináltak. A nagy háború után a győztes népek nemcsak békét, de bosszút is akartak, s vezetőik nem fordultak szembe a népakarattal. Bécsben ezzel még nem kellett bajlódni. 1815-ben néhány világos, praktikus elvet követtek, tartózkodtak az önrendelkezés meg az örök béke ígéreteitől, de megalapozták Európa tartós békéjét. A kongresszus államférfiainak teljesítménye előtt az utókor ma is fejet hajthat.
A teljes szöveg a BBC Historyban jelenik meg.
