A mai magyar gyerekeknek csupán a töredéke tud kottát olvasni és szolmizálni. Miért is tudna? Nem követelmény. Ha megállítanánk ezer embert az utcán, hogy blattoljon az elé tartott bicíniumokból, többségük már a kérést sem értené. Sosem fogtak hangszert a kezükbe, senki nem vitte őket hangversenyre, nem magyarázták el, ki az a Cavaradossi.
Legyinthetünk persze, kinek van ideje ilyesmire manapság, amikor az erkölcstan kell, meg a mindennapi testnevelésünket add meg nekünk ma, és amúgy is drága a jegy az Operába, ráadásul oda ki is kell öltözni, inkább dobjunk be egy sört valahol. Csakhogy ezek ugyanazok az emberek, akiknek „köszönhetően” százezres jogdíjakat kapnak a minősíthetetlen számokat okádó popmajmok – örök undergroundságra ítélve világszínvonalú előadókat. Ők azok, akik az életük árán sem tudnának elénekelni egy valódi magyar népdalt, a mulatós repertoár ellenben fejből megy nekik. Ők azok, akik nem értik, hogy a magyar nyelv prozódiájával nem lehet tetszés szerint játszani egy ostoba dalszöveg kedvéért – mert nem kellett ritmizálniuk és osztinátót ütniük a levetett cipőjükkel. Számukra a kortárs zene szitokszó – és igen: azok is ők, akiknek a félházas koncertterem üres székein kellene ülniük. Miattuk – pontosabban az ő hiányuk miatt – nem lehet a könnyűzene legizgalmasabb újdonságaira bulizni a hazai klubokban. Ugyanis ők töltik meg a már tíz éve is szánalmasnak számító haknizenekar előtt a nézőteret a fesztiválokon, és ők produkálnak milliós lejátszásokat a YouTube-on a dalnak csak némi eufemizmussal nevezhető tákolmányoknak. Ők hozzák a pénzt, az új, a friss, az izgalmas és értékes pedig nem.
„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék meg nem szerzi magának” – írta Kodály Zoltán. Igaza volt. Ebben is. A tehetséges zenészek ma is megtalálják az utat a Zeneakadémiára vagy – némi protekcióval – a fesztiválszínpadokra. Csak éppenséggel – ha így haladunk – nem lesz majd kinek játszaniuk. Kodály módszerének ugyanis nem az a lényege, hogy Paganinit faragjon az emberből, ha megszakad is belé, hanem hogy a megfelelő zenei alapműveltség birtokában képes legyen különbséget tenni értékes és szemétre való zene között, s – ahogy a zeneszerző írta 1929-ben – „egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját”.
Na, mi aztán be vagyunk oltva. Minden ellen.
Eleinte utáltam próbákra járni. A hónapokon át tartó kimerítő próbák egészen az első hangversenyünkig feleslegesnek és nevetségesnek tűntek. Abban a pillanatban azonban, amikor a fellépés izgalmától kissé bátortalanul összeállt és kinyílott az első harmónia az izzadt gyerektenyerek remegésében, megértettünk mindent. Részesei lettünk valaminek, ami túlmutat önmagán.
Semmi nem tanít meg oly könnyedén és észrevétlenül a helyes önértékelésre, mint a karének. Világéletemben szoprán akartam lenni, lehetőleg koloratúr, hogy szólókat énekelhessek. Hetedikben rám osztották a legmélyebb szólamot. Ránéztem a kottára: hosszan kitartott, összekötött, szár nélküli, üres hangjegyek. Remek, gondoltam, fél órán át pótvonalas A-kat fogok énekelni, ez ám a karrier! Az első összeéneklésnél azonban rájöttem: az én A-hangjaim nélkül mit sem ér a szoprán csillogása. Ekkor tanultam meg, hogy – tűnjék bármilyen jelentéktelennek is a szólamom – a nagy egésznek szüksége van a teljesítményemre. Nem lenne jó, ha többen éreznék így ebben az országban?
Akárhol járok a világban, két magyar fogalom örök: Puskás neve és a Kodály-módszer. Áhítattal beszél róluk a libanoni karmester, a lengyel titkárnő és a dél-afrikai basszbariton egyaránt.
A legbizarrabb élményem az volt, amikor Juan Diego Flórez elmesélte nekem: ő a Kodály-módszerrel tanult énekelni, a tanára pedig – aki Budapesten végezte tanulmányait – álló nap a fővárosunkról áradozott. Napjaink legkeresettebb tenorjainak egyike, aki hazájában a sarki kisboltba sem tud leugrani anélkül, hogy ne törne ki tömeghisztéria, arra kért: énekeljek neki egy igazi magyar népdalt. Vettem egy nagy levegőt, és előadtam az A csitári hegyek alatt kezdetűt. A világ vezető operaházainak sztárja pedig visszatapsolt: a Megyen már a hajnalcsillagot is el kell dalolnom. Szédültem az izgalomtól. Flórez azonban nem a hangomat akarta tesztelni: benne nyilvánvalóan élénken élt a Kodály-módszer, amely az éneklésre nem valamiféle különleges és ritka produkcióként tekintett, hanem éppoly természetes kommunikációs eszközként, mint a beszéd.
Sok évvel ezelőtt megtanítottam egy kislányt a kottaolvasás rejtelmeire. Megküzdöttünk vele, de sikerült. Sosem felejtem az eksztatikus örömöt, amikor először furulyáztunk két szólamban: kipirult az arca a boldogságtól. Semmi kis dal volt egy Walt Disney-meséből – ezzel terelgettem őt a komolyzene felé. Egy pillanattal később a kétségbeesés vett erőt a kislányon: a szülei biztosan nem fogják elhinni, hogy ő ilyesmire képes. Ekkora dolognak gondolta a két szólamban furulyázást. Rögzítettem hát a produkciót a telefonommal, s amikor később lejátszottuk a felvételt, a büszke szülők megkönnyezték.
A szolmizáció egyetemességét akkor értettem meg, amikor életemben először láttam eredeti nyelven A muzsika hangja című musical klasszikus filmfeldolgozását. Akkor már jó néhány éve a fővárosban éltem, a szerkesztőségben azonban még mindig őrült jól szórakoztak a családi telefonbeszélgetéseim második mondatánál kivédhetetlenül előtörő erdőháti tájszólásomon. Sehol a világon nem beszélnek ugyanis olyan vaskos kettőshangzókkal, mint mifelénk. Leszámítva Hollywoodot.
Ül Julie Andrews a hegytetőn egy rakás gyerekkel, és pompázatos diftongusokkal énekli, hogy dóu, réi, mi – nekem meg fülig szalad a szám örömömben. Jó, mi? Az Oscar-díjas Julie Andrews és Cs. A. az ukrán határ mellől ugyanúgy ejti ugyanazokat a szolmizációs hangokat. És mindketten értik a muzsika erejét.
|
Ismeretlen mester: Képek Szent Cecilia életéből (XIII. sz. vége –XIV. sz. eleje, Firenze, Uffizi Képtár)
Fotó: AFP |
Tegnap Szent Cecília napja volt. Ő a zene védőszentje, általában hangszerrel a kezében, ártatlan szűzként ábrázolják. Elnézve a honi zeneoktatás állapotát, célszerűbb volna aknavetővel meg lángszóróval fölfegyverkeznie és amazonként szembeszállnia azokkal, akik úgy gondolják: 2014-ben, Kodály országában nincs szükségünk a muzsika hangjára.
Olvasom, hogy a Zeneakadémia mintatagozatot indított a Kós Károly Ének-Zene Emeltszintű Általános Iskolával, a Városmajor utcai Óvodával és a Városmajori Gimnáziummal karöltve. Valószínűleg Magyarország az egyetlen a világon, ahol újra be kell bizonyítani a Kodály-módszer zsenialitását és időtálló voltát. Meg a zenetanulás járulékos hasznát: hogy jótékonyan hat a beszéd- és mozgáskészségre, a koncentrációra, a fantáziára. Hogy közösséget teremt, ízlést formál, sikerélményt ad, segít a többi művészeti ág megértésében és befogadásában, javítja a tanulási készségeket, a logikát.
A Kodály-módszer szolmizációs kézjegyeiből idehaza mára mindössze egy pökhendin feltartott középső ujj maradt, amellyel bemutatunk a briliáns metódusnak, amely gyermekek százmillióinak teszi gazdagabbá az életét világszerte.
