A művésznek kell hinni, nem a politikának - Esterházy Péter halálára

Tavaly bejelentette, hogy hasnyálmirigyrákja van, aztán két könyvben meg is írta a halállal való szembenézés és a halálra készülés emberi aspektusait. Ő készült rá, de mi, az olvasói nem voltunk képesek erre. Mert tudtuk, ha meghal, árván maradunk. Van – vagy inkább volt –, ez a nemzedék: a rendszerváltás idején már erősen a harmincas éveikben járó értelmiségiek, akik tudták – tudniuk kellett (volna) –, hogy nagy esélyt kaptak a történelemtől.

Fotó: Földi Imre / Népszabadság

Volt elképzelésük is arról, hogy milyen legyen az új Magyarország, és azt is tudták, kihez, kinek a műveihez kell fordulniuk, ha elbizonytalanodnak. Ott van az a maga nevében felszabadító jelszó – csak egy mondat a Hitel című folyóiratban megjelent cikkből, amelynek az volt a címe, hogy Véreim, magyarok, de akkor is –: „Földet vissza nem veszek!" Hogy Magyarország valaha volt legnagyobb földesurának leszármazottja nem azt tartja fontosnak, hogy visszaálljon valami régi rend. Ráadásul a kommunista jelszóra – Földet vissza nem adunk! – utaló fogalmazás igazi esterházys csavar, zavarba hozza az egyszerű lelket, akinek egyértelmű, hogyan változik a világ, mert most már meg kell változnia.

És mert olvasni kellett őt a világ megértéséhez, nem hittük el neki, hogy „az irodalom más, súlytalanabb, kevésbé kitüntetett helyzetbe fog jutni. (...) Az olvasó főként az író függetlenségét becsülte, a saját elvesztett szabadságát szerette, tisztelte amazéban. Mostantól kénytelen lesz beérni a könyvvel, szöveggel, szavakkal.”

Egy hónappal ezelőtt a könyvhét megnyitójára összeszedte magát, még egy utolsó játékot űzött a halállal és azokkal, aki az irodalom miatt, de főleg miatta megtöltötték a teret. Rácáfolt arra, amit annak idején gondolt, és mintegy végrendeletként adta elő, hogy mégis a művészetnek, a művésznek kell hinni, nem a politikának. A halál árnyékában az élet szépségéről beszélt, és a hallgatóira, ránk testálta egyik kulcsszavát: öröm.