A helyzet persze gyökeresen megváltozott, amikor Korneliust lapja 1993-ban, az akkor még fővárosként és politikai központként működő Bonnba vezényelte tudósítónak. A területe Helmut Kohl pártja, a CDU lett, s ekkor figyelt fel igazából az 1991-ben ifjúsági, majd 1994-től környezetvédelmi miniszternek kinevezett Merkelre. Az, hogy tényleg rendkívüli politikussal van dolga, az 1999 novemberében kirobbant, Helmut Kohlt is súlyosan kompromittáló CDU pártfinanszírozási botrány kapcsán tudatosult benne. Ahogy a kereszténydemokraták főtitkára kezelte az ügyet, s amilyen látványosan szakított, mások szerint leszámolt politikai nevelőapjával, az őt csak lányomnak nevező Kohllal, azt mutatta: komolyan kell venni a láthatóan komoly ambíciókat dédelgető hölgyet.
A régi ismeretség ellenére Merkel következetesen elhárította, hogy Kornelius meginterjúvolja a könyvhöz. A kancellár visszafogottan reagált. A szerző végül számos háttérbeszélgetést folytatott a kormányfőt jól ismerő, a közvetlen környezetében is dolgozó személyekkel. Számos kulisszatitkot meg lehet tudni a könyvből: így azt, hogy Merkel számítógépet nem használ, viszont akár hétvégén is személyesen felhívja mobilon hivatala valamelyik munkatársát, ha bizonyos ügyekben információra van szüksége. A kancellár magánélete tabu, berlini bérelt lakása szent és sérthetetlen, s második férje, a neves kémikus, Joachim Sauer sem beszél privát dolgokról. A tavalyi berlini könyvbemutatóra viszont elment Merkel, s magával vitte Donald Tusk lengyel kormányfőt. Hogy négyszemközt mit mondott az életrajzról Korneliusnak, azt a szerző diszkréten megtartja magának.
A liberális-konzervatív nézeteket valló Korneliusról a könyv kapcsán azt írták a német sajtóban, hogy túlságosan elfogult Merkel mellett. Az újságíró erre azzal felelt, hogy ő nem tagja a CDU-nak, kívülről és egy bizonyos távolságot tartva, a nemzetközi politikát figyelő újságíróként tekint a kancellárra. Szerinte rendkívül figyelemreméltó az a (külső) változás is, amelyen Angela Merkel az elmúlt negyedszázadban keresztülment. Kornelius többször hivatkozik Herlinde Koelblre. A híres fotós és dokumentumfilmes éveken át fotózta és interjúvolta a német politika szereplőit, Merkel mellett Gerhard Schrödert és Joschka Fischert is. A projektből született a Die Spuren der Macht (A hatalom nyomai) című portrésorozat, amely Schröder és Fischer esetében az évek teltével egyre ráncosabb, egyre „leharcoltabb” arcokat mutat, a „szürke veréb”, a szörnyű ruhái miatt kezdetben sokat gúnyolt Merkel viszont valósággal kivirágzik. – Talán a nők másként reagálnak a hatalommal járó stresszre, Angela Merkel esetében a hatalom lehet, hogy valamiféle elixír – mondta lapunknak Kornelius.
A kancellárnak nincsenek példaképei, kerek perec visszautasítja a néhai brit kormányfővel, Margaret Thatcherrel, a Vasladyvel kapcsolatos hasonlatokat. Egy interjúban a lengyel származású fizikust, Marie Curie-t nevezte meg, talán azért is, mert nőként sikerült érvényesülnie egy nagyon is férfivilágban, a kitartását találta imponálónak.
Merkel asszony viszont sokaknak imponál, a berlini kormányzati negyedben csak Muttinak (Anyunak) nevezett, elvált, gyermektelen, evangélikus keletnémet nő sokakat lenyűgöz. Mindezt úgy, hogy igazából kevesen ismerik. A titokzatosság oka Kornelius szerint abban a harmincöt évben keresendő, amit Frau Kasner/Merkel az egykori NDK-ban élt meg. – Ahogy hallgat, ahogy kivár, amilyen visszafogott, amilyen óvatos, ezt mind az NDK-ból hozta-hozza magával. Merkel tisztában van e titkok vonzerejével, azzal, hogy a politikában eltöltött évek még nem darálták, harcolták le. Jó érzéke van ahhoz is, hogy rájöjjön, mikor éri utol ez a sors, mert nem akar úgy járni, mint Helmut Kohl. De addig még sok van hátra – fejtegette Kornelius, aki bevallotta: az egykori NSZK-ban született és nevelkedett emberként ő sem tud mit kezdeni az Angela Merkelnek nevezett misztériummal. Nem tudja megfejteni, mert az egykori NDK számára ismeretlen terep.
Merkel (kül)politikai gondolkodását ugyanakkor jelentős részben meghatározza az NDK-s múlt. Mivel élete döntő részét egy zárt, fallal körbevett országban élte le, értékrendje legmagasabb fokán a szabadság áll. Főleg külföldi politikusoknál veti be azt a fegyverét, hogy az első találkozáskor mindig mesél valamit magáról, az NDK-ban szerzett élményeiről. E jégtörő módszer általában bejön, a másik fél is megnyílik. Vagy egyenesen lelkesedésbe csap át, mint ahogy az ilyen személyes élettörténetekre érzékeny amerikaiak reagáltak a keletnémet Hamupipőke-sztorira. Bálvány nem akar lenni, mindenesetre élete egyik csúcspontja volt, amikor Barack Obamától átvehette a legmagasabb amerikai kitüntetést, a szabadság érdemrendet.
Amerikához kettős viszony fűzi Merkelt. Egy személyes és egy politikai. Magánemberként nagyon szeret a tengerentúlon lenni. Gyakran meséli, hogy az NDK-ban abban reménykedett: majd hatvanévesen talán eljut az Egyesült Államokba. Politikai értelemben a transzatlanti viszonyt, Amerika Európában tartását tekinti alapvetésnek. Kornelius úgy látja: Merkel csalódott a retorikailag roppant erős, de habozó Obamában, az USA 44. elnöke a várakozások ellenére sosem lett „európai” elnök. Azt, hogy a legfőbb szövetségesek lehallgatták a telefonját, a kancellár méltatlan bánásmódnak tartja. Emberileg is sokkal jobban kijött George W. Bushsal, akinek az iraki háború miatt kirobbant transzatlanti vita miatt nagy szüksége volt a kancellárnak először 2005-ben megválasztott CDU-elnökre.
Az orosz vonalra is jellemző a kettősség. Az orosz kultúra, az irodalom iránti érdeklődés és a nyelvismeret sajátos betekintést enged az ottani viszonyokba. Merkel sokáig bízott Vlagyimir Putyinban, de az ukrajnai események, a Krím bekebelezése kijózanították. A történelembe Angela Merkel Kornelius szerint úgy fog bevonulni, hogy a kancellár tartotta össze Európát. Mert védeni akarta az eurót, azt, ami szerinte Európát erőssé és versenyképessé teszi. S úgy is, hogy ő a tökéletes posztpolitikai politikus. Aki nem kötelezi el magát idő előtt, ugyanakkor nem hagyja, hogy sodorják az események. Aki nem követ ideológiát, rugalmas marad. Aki mindig kivárja a cselekvésre megfelelő pillanatot.
