És egyre erősödik a fanatikus muszlim hívők szándéka, hogy pusztítsák a más hiten lévőket. Úgy látszik, a vallás sem tudja hatékonnyá tenni már az egységesítő szándékot. Az összetartozás érzését a nemzettudat látszólag hatásosabban szolgálja. A nemzeti gondolkodás a polgárosuló társadalomban fejlődött ki, kezdetben a közös nyelvet beszélők, azonos szokásokkal élők összetartozását hangoztatva. A történelmi múlt tudatosítása, a sajátos kulturális értékek megbecsülése segítette még az erősödését. Az egység mégsem vált teljessé. A társadalom anyagi megosztottsága nem szűnt meg, sőt.
A nemzeti érzés ezért egyre ellentmondásosabb lett.
Bár a nacionalizmus a nemzeteken belül az egységet hirdette, ezt csak külső jegyekkel tudta megjeleníteni. Az öltözködésben, az életmód sajátos vonásaiban, a nemzeti jelképek használatában. A nemzeti ünnepek kiüresedtek, az ilyenkor hangoztatott szólamok elkoptak, hatástalanná váltak. Az egységet a nacionalizmus a más nemzetekkel való szembenállásban igyekezett megvalósítani.
Ezt azonban csak úgy tudta tartósítani, ha a saját nemzet érdekeinek elsőbbségét más nemzetek jogainak el nem ismerésével párosította.
Ezzel a saját nemzet nacionalizmusa kiváltotta a vele szemben álló nemzetek nacionalizmusát. A nacionalista politika önmagát mindig hiba nélkülinek tartotta. A bajokat külső erők összeesküvésének és a „hazaárulóknak” tulajdonította. Így a nacionalizmusban állandósult a szabadságharc hirdetése, aminek rejtett célja a figyelem elterelése volt saját életképtelenségéről. Noha a nacionalizmus az összefogást hirdeti, ezt az eszmét Toynbee a „megosztottság” képviselőjének tekinti.
Szerinte „démoni dinamizmusa” a vallásos hittől átvett fanatizmussal erősödik, de nem fogadja el abban „az emberiség egészéért érzett felelősség érzetét”. „A törzsiség makacs továbbélése öngyilkosságba sodorhatja az emberiséget.” Ezért a nacionalizmus az atomkorban „a halál kihívása”, az emberiség pusztulásához vezető út. Toynbee a XX. század erőszakos hatalmaira gondolt, amelyek két világháborút is kirobbantottak, és rengeteg pusztulást, halált okoztak. Feltételezni lehetett, e szomorú tanulság napjainkra megszünteti az erőszak kultuszát.
|
Nemzetiszínű büszkeség: „egyszerre kínál pozitív és negatív irányú választékot”
Reuters |
Úgy látszik azonban, hogy ez illúzió marad, hiszen ismét erősödik a nacionalizmus. Vonzereje alighanem abban rejlik, hogy elsődlegesen egységesítő erőként hat, és másodlagosan bontja ki a másoktól való elkülönülés, szembenállás szándékát. A XXI. századi nacionalizmus erősödését kétségtelenül táplálja a globalizáció. A nemzetközi kapcsolatok erősödése az élet sok területén érzékelhető: a gazdasági, technikai és tudományos egymásrautaltság mellett hat a tömegkommunikáció, a turisztika, a sport, a kultúra.
Ezek fokozhatják azt az érzést, hogy a szélesebb körű tájékozódás ad inkább lehetőséget az életszínvonal emelésére. Magától értetődik, hogy ellenhatásaként erősödhet a sajátos nemzeti eredmények érzéséből fakadó büszkeség, amely egyszerre kínál pozitív és negatív irányú választékot: az elsőt a hagyományos értékek (a nyelv, a kultúra) őrzése, a másodikat az indokolatlan önteltség és az idegen hatások elutasítása jellemzi.
A baj csak az, hogy az összetartozás követelményében megszűnik az egyének önállósága, az erő érzését az önfeladás adja meg.
A nacionalizmus felülről vezérelt társadalmi rendhez vezet, a „közösség” pedig a tömegességgel lesz azonos. Kizárja azokat, akik ragaszkodnak önállóságukhoz. Az egymásnak ellentmondó jelenségek összekapcsolása csak alkotó (kreatív) gondolkodással lehetséges. Ennek feltétele a divergens gondolkodás, amely felismeri, hogy minden egész egymástól különböző részekből áll. Ahhoz, hogy a belőlük képzett egész működni tudjon, e részeknek kölcsönhatásba kell kerülniük, úgy, hogy alkalmazkodjanak egymáshoz, és közben mindegyik megtartsa sajátos funkcióját.
Ha ez az együttműködés megbomlik, az egység is elveszti életképességét. Ahhoz, hogy az ember képes legyen a látszólag össze nem tartozó, és olykor egymással ellentétes dolgok, jelenségek összekapcsolására, asszociációs képességét (képzet- és gondolattársítását) kell mozgásba hoznia. Új egységek csak úgy jöhetnek létre, ha az egységet alkotó részek új összefüggésekbe rendeződnek. Ami azt is jelenti, hogy a divergens gondolkodást a konvergens gondolkodás egészíti ki, és ennek köszönhető egy rendszer (egy társadalom) fejlődése.
Az emberi létet meghatározó egységesítő és megosztó tendenciák ellentétében valószínűleg szükséges feladni a ragaszkodást az élet már meglevő egységeihez, és azok felbontásával magasabb szinten kell újabb egységeket létrehozni. Ezekben a különböző nézeteiket összehangoló emberek munkájával érhető el a közösen vállalható cél, egy probléma megoldása. Lényegében ez a demokrácia modellje. Kérdéses, hogy megvalósulhat-e ez nálunk. Feltételezhető, hogy
ehhez olyan emberek kellenek, akik képesek elfogadni mások eltérő nézeteit és a sajátjukét felülbírálni, keresve, hogy ezeket hogyan lehetne egységbe kapcsolni össze.
Ehhez empátia kell, a másféle helyzetben levők és másképp gondolkodók megértése és elfogadása, valamint a megegyezés lehetőségeinek keresése és megtalálása. Ebből az is következik, hogy a demokrácia csak demokratikusan gondolkodó és cselekvő emberekkel tehető tartóssá. Amikor 1956 októberében forradalom söpörte el nálunk a diktatúrát, az a jelszó, hogy „aki magyar, velünk tart”, nem látszott illuzórikusnak. Csakhogy néhány nappal később már különböző és ellentétes felfogások igyekeztek helyet kapni a közéletben, bizonyságául annak, hogy a jövőről a felkelőknek nincs egységes képük.
 |
| Arnold Toynbee 1889–1975 |
Ez természetesnek is látszott, egy demokratikus társadalomban helyük van egymás mellett a különböző nézeteknek, irányzatoknak. De mi lett volna, ha nincs erőszakos külső beavatkozás, és a folyamat nem törik meg, valami hasonló lett volna, mint a rendszerváltás után? Természetesen nem a többpártrendszer jelentett volna problémát, hanem a pártok között kialakuló, engesztelhetetlen küzdelem a hatalom megszerzéséért. Ahogy a közélet napjainkban is ezt mutatja.
Mintha a politikai harc az egypártrendszer restaurálását célozná: alapelvvé válik kiszorítani mindent, ami eltér a saját párt álláspontjától. Akik ezt vallják, úgy tartják, az egység csak akkor valósítható meg, ha mindenki azonos módon gondolkodik. (Azaz az egység egyformaságot jelent.) Ez a gondolkodásmód híjával van annak, amit a pszichológia az emberi fejlődés legfontosabb követelményének tart: a kreativitásnak. Amihez kölcsönös engedmények kellenek. Annak felismerésével, hogy az ellentétes nézetekben is lehetnek olyan részletek, amelyek pozitívvá válhatnak, amikor szintézisbe kerülnek a hajlékonyan formált saját állásponttal.
Ez érdekegyeztetést feltételez. Az ilyen egyezkedés a demokrácia természetéből fakad.
Aki viszont meg van győződve róla, hogy csak a saját álláspont lehet jó, óhatatlanul a diktatúrát igyekszik állandósítani. Aminek jele a felülről irányított közélet, szemben az alulról építkező, önálló közösségekre építő társadalommal.
Az egységesítésnek és a megosztásnak egyszerre vannak pozitív és negatív vonatkozásai. Az egységesítés megteremti az egymásrautaltság érzését és a kölcsönös segítségnyújtás erkölcsi értékét.
Hozzájárulhat azonban az egyéni vélemények és kezdeményezések elfojtásához, az önállóság leértékeléséhez is. A megosztó szándék segíthet elfogadtatni az átlagostól eltérő nézeteket, teret adhat egyének és kisebb közösségek független törekvéseinek, tehát növelheti a szabadságot, egyúttal azonban fokozhatja a köztük levő érdekellentétet és presztízsharcot is. Önmaga ellentétébe fordulhat annak elfogadtatásával, hogy minden vele ellentétes álláspont a társadalmi egység és a közérdek elárulása. Ami nem más, mint a többséget megszerzők teljhatalmának igazolása.
Az egységesítés több mint egyszerű társulás. Hat a gondolkodásra is, mert az egyének kölcsönhatása lényegében tanulás, amelynek a segítségével az egyének tapasztalati tudása megsokszorozódhat. A megosztó akarat viszont elzárkózás ettől a lehetőségtől, elutasítása mások tudásának. Ezért a megosztó szándék ellentmond a művelődésnek. Ragaszkodik a meglevő szűk körű és egyre inkább elavuló tudáshoz. Az egységesítés viszont ebben a vonatkozásban nyitott a világra. Lételeme a kulturális szint fejlesztése, a megosztás pedig ennek lebecsülése, elhanyagolása. Nem véletlenül tekintette azt Toynbee „öngyilkos” rögeszmének.
