Lévai Jenő, a gettó első és idáig egyetlen hazai krónikása a gettó megmenekülését annak tulajdonította, hogy Szalai Pál, a nyilaspárt rendőrséghez kirendelt összekötője, aki valójában Wallenberg legfontosabb bizalmasainak egyike volt, Wallenberg nevében nyíltan megzsarolta a pesti német csapatok parancsnokát, Schmidhuber vezérőrnagyot, hogy amennyiben a gettóban mészárlás történik, akkor azért a német csapatok lesznek felelősek.
Lévai állításainak forrása elsősorban Szalai Pál rendőrségi, illetve népbírósági vallomása volt. 1945. február 17-én a BRFK politikai osztályán, azaz az Andrássy u. 60.-ban Szalai azt vallotta, hogy „a gettó területére kirendelt rendőri erők vezetője jelentette nekem, hogy akció indul párt, német és rendőri részről, hogy a gettót legyilkolják. Felhívtam Schmidhuber német tábornokot, hogy tud-e arról, hogy az ő embereik a VII. kerületi pártszervezet vezetésével le akarják gyilkolni a gettót.
Német részről egy Mumi nevezetű százados, a párt részéről Lucska Vilmos vezette volna. A német tábornokban győzött a jobb belátás. Magához rendelte dr. Vajna Ernőt a nyugatról ide küldött pártmegbízottat és Kubissy rendőr őrnagyot. Az én tiltakozásomra felelősségre vonta Lucska Vilmost és azonnal letartóztatta az egyik német katonát, aki az akcióban részt akart venni.” Lucska az ellene indított és őt akasztófára juttató perben mindent úgy ismert el, ahogyan azt Szalai első vallomásában is állította – ez nagymértékben hitelesíti a történetet.
Azt azonban nem tudjuk, hogy milyen szerepe volt ebben Wallenbergnek, és hogy mit is jelent az, hogy a német tábornokban „győzött a jobb belátás”. Szalai és Schmidhuber tárgyalására ugyan semmilyen közvetlen bizonyíték nincsen, indirekt módon azonban több tanú is van az eseményre. Veres Tamás 1944 őszén Wallenberg megbízásából fényképezett országúti halálmeneteket, illetve a Józsefvárosi pályaudvaron a deportálásokat. 1945. január 12-én azt a megbízást kapta Wallenbergtől, hogy sokszorosítson le 80 példányban egy német szöveget, amelyet Schmidhuber írt alá, és amelyben megtiltja a gettó területén az atrocitásokat.
Sajnos ezekből a dokumentumokból egyetlen példány sem került elő. Említést tesz azonban erről a Wallenberggel együtt dolgozó Per Anger svéd diplomata visszaemlékezése is. Pfeffer-Wildenbruch, a budapesti német erők parancsnoka 1957-ben Carl Lutz volt budapesti svájci követnek azt írta, hogy még 1944 végén ő küldött őrséget a gettó kapuihoz azért, hogy megakadályozza az atrocitásokat. Emellett csak az az érdekes körülmény szól, hogy Lutz, aki nagy személyes bátorságról tett tanúságot, és élen járt a zsidók mentésében, kifejezetten kedvelhette őt. Ezt bizonyítja a rendkívül szívélyes levélváltás, amely a volt SS-rendőrtábornok és a zsidómentő svájci diplomata között 1955-ben, az utóbbi hadifogságból történő kiszabadulásakor szinte azonnal elkezdődött és hamarosan vendégeskedésekkel folytatódott. Jellemzi kettejük jó viszonyát, hogy Lutz már első levelében is azt írta, hogy „amit én átéltem Budapesten, az nem mérhető az Ön nagyszerű teljesítményeihez és gondjaihoz”. A kései történész pedig csak csodálkozik, hogy ezt Lutz vajon hogyan is érthette?
A gettó megsemmisítése kapcsán fontos figyelembe venni azt, hogy a nyilasok nem kaptak felsőbb parancsot a tömeggyilkosságra – ez Szálasi politikai szándékaival is ellenkezett volna, neki ugyanis fontos volt, hogy a „védett házak” elismeréséért cserébe kormányát a semleges országok elismerjék. Másrészt viszont nem csak a budapesti nyilasok gondolták azt, hogy minél több zsidó személyt gyilkolnak meg, annál jobb.
Az nyilvánvaló, hogy 1945 januárjában már technikai lehetőségük sem volt arra, hogy a gettó majdnem 70 ezer lakóját meggyilkolják, azt azonban még megtehették, hogy vérfürdőt rendeznek – mint ahogy a budai oldalon kicsiben meg is tették a Maros utca és a Városmajor utca kórházaiban. Emellett nem elhanyagolható tényező a többségi társadalom bénultsága sem.
|
| Gerhard Schmidhuber, a gettó megmentője |
Több forrás is van arra, hogy nem tekinthető egyedinek az a vélemény, amit Fenyő Miksa jegyzett fel naplójában: „Két diakonissza beszélget. Az egyik: – Egészen bizonyos, hogy a nyilasok valamilyen szörnyűségre készülnek a gettó ellen. – A másik: – Sajnálom a szerencsétleneket, de talán jó ez így, mert akkor nem lesz alkalmuk bosszút állni.” Emellett viszont azt is meg kell említeni, hogy a városban több mint 30 ezer személyt keresztények bújtattak. Az biztos, hogy a főváros nyilaspártszervezetei Budapest bekerítése és a nyilasvezetés elmenekülése után teljesen önállóvá váltak. Már korábban is jellemző volt, hogy az egyes pártszervezetek nem sokat törődtek a központ utasításaival akkor, ha zsidóvagyon elrablásáról, illetve zsidók meggyilkolásáról volt szó.
Az is lehet, hogy a nyilaspárt „mozgalmi” szárnya már 1944. október 15. után megfogalmazta azt, hogy a zsidókérdést minél több érintett fizikai megsemmisítésével kell megoldani – miközben más nyilasvezetők, mint például Kovarcz Emil, Fiala Ferenc vagy Omelka Ferenc, antiszemiták voltak ugyan, de az egyéni gyilkosságokat igyekeztek megakadályozni, mivel tudták, hogy az a párt teljes széteséséhez vezet (Kovarcz), vagy ezenfelül morális okokból is elfogadhatatlannak tartották a mészárlást (Fiala, Omelka).
A Budapestre szorult SS-rendőri alakulatok egyes tagjai több gyilkosságot is elkövettek. Emellett vezetőik között is több olyan tevékenykedett, aki korábban tevőleges szerepet játszott tömeggyilkosságokban. A sor mindjárt Helmut Dörnerrel kezdhető, aki Görögországban partizánvadászat ürügyén több háborús bűncselekményt követett el. Pfeffer-Wildenbruch az SS-rendőrtiszt Dörnert 1944 végétől Schmidhuber mellé rendelte, mivel nem bízott meg benne.
A város bekerítése után Budapesten maradt a Gestapo több tisztje is. Közülük két személyt kell külön megemlíteni: Az „Einsatzgruppe G”, illetve német Biztonsági Rendőrség (Sicherheitspolizei) vezetője Hans-Ulrich Geschke volt. 1942-ben mint a prágai Gestapo parancsnoka komoly szerepet kapott Lidice lakosságának lemészárlásában. Budapesti helyettese, Rainer Gottstein 1944 márciusától először Kassán, majd Miskolcon koordinálta a zsidóság auschwitzi deportálását, majd részt vett a kiugrási kísérlet leverésében.
Mindketten szorosan együttműködtek a nyilas Nemzeti Számonkérő Különítmény budapesti egységeivel, és ebben a funkciójukban mindennapi tevékenységükhöz tartozott szökött munkaszolgálatosok, zsidók és politikailag gyanús elemek letartóztatása, kínzása és kivégzése. Paradox módon a német katonaság viszont az ostrom alatt inkább menedéket, mint veszélyt jelentett a csillagos házak lakóinak. Erről több beszámoló is tanúskodik. 1944. október 17-én a Duna-parton egy Wehrmacht-tiszt állított le egy kivégzést.
A Cházár András utcában például az mentette meg a Duna-partra hurcolástól az ott bujkáló zsidókat, hogy egyikük felhívta a német parancsnokságot, és nem sokkal később német katonák érkeztek a helyszínre, akik elkergették a nyilasokat. A sor folytatható. A Wehrmacht és a Waffen-SS katonái általában jóval kisebb veszélyt jelentettek a zsidókra nézve, mint a magyar csendőrök vagy a nyilas pártszolgálatosok. A gettó utolsó napjaiban német katonák vették át a gettó falainak őrzését, és ebben az időben már nem is került sor atrocitásokra.
Érthető, hogy a gettó lakói attól tartottak, hogy a szovjet csapatok megérkezése előtt a nyilasok teljes megsemmisítésüket tervezik. Ezeket a rémhíreket csak erősítették az egyre fokozódó atrocitások, amelyen a gettóbejáratokhoz rendelt közös nyilas és rendőri őrség sem tudott változtatni. 1945. január 11-én nyilasok és néhány SS-rendőr a Wesselényi u. 27. és 29. számú házban 45 személyt lőtt agyon. Jelenleg nem rekonstruálható pontosan, hogy milyen nyilasterv létezett a gettó teljes megsemmisítésére, illetve hogy erről a nyilas hierarchián belül milyen szinten született döntés.
Ami biztos, hogy Schmidhuber közbelépett, amit áttételesen az is igazol, hogy nem sokkal a háború után ordonánctisztje is leírt egy esetet, amikor parancsnoka utasítást adott egy gettóban gyilkoló SS-katona letartóztatására. Az is biztos, hogy az utolsó napokban az ő katonái vették át a gettó őrzését. Január 16-án érték el az első szovjet csapatok a Wesselényi utcában a gettó határát. A gettóban csak szórványosan került sor harcokra: a német katonáknak ekkor már amúgy is visszavonulási parancsuk volt.
Másnapra a gettó területéről eltűntek a német csapatok, január 18-án reggel pedig a teljes pesti oldal a szovjet hadsereg birtokába került. A sötétben gyengén látó Schmidhuber 1945. február 11-én este 9-10 óra körül a Széna téren halálos lövést kapott, tetemét az Ostrom utcai harckocsiárokba dobták.
A Wehrmacht és az SS tagjai Budapest ostroma alatt is választhattak abban, hogy mit tesznek, amikor zsidók élete forog kockán. Másképp persze, de a választás lehetősége a mai emlékezetkultúrában is adott.
Ma az ország politizáló erőinek egy része „Európa hősei voltak” (copyright Demokrata-címlap) alatt a Hitler parancsait végrehajtó németeket és magyarokat dicsőíti, és erre kitörési emléktúrákat is szervez. Mások viszont a német katonákról csak mint „fasisztákról” beszélnek, és a szovjet hadsereg embertelenségeiről hallgatnak. A tragikus halált halt Schmidhuber vezérőrnagyra pedig, aki a szörnyűségek dacára is tisztességes tudott maradni, és megmentette több ezer ember életét, néhány túlélőn kívül senki sem akar emlékezni.
