És ha remekművek kellenek bizonyítéknak, ott sorakoznak a mára emblémává váltak. Csók pompás, és élvező Thámárja, amelynek érzéki aktjánál már-már erotikusabb a lepel-, takaró- és háttérkoloritja, meg Rippl-Rónai kettős portréja, amelynek a festői pazarsága meggyőz afelől, hogy az ábrázolt kispolgár Fivérek valójában gondtalan nábobok és lefegyverző granszenyőrök voltak.
A rendezés – az eddigiekből is kitetszik – nem sokat ad az iskolás időrendre, így csak ezután, beljebb következik Barabás szépséges Bittónéja. Az arckép tülljeivel, az ábrándosan is bölcs asszonyarccal maga a (késői) biedermeier, és a komorabb státusférfiak portrészekcióját van hivatva felderíteni. Azt a részt, amely a százharminc évnyi fővárosi műpártolás kezdeteit mutatja be. A város, a haza nagyjainak arcképét rendelte és vásárolta meg először az egyesült Budapest, továbbá városképeket. Ezt szép tárgybeli vásznak képviselik, a Bárczy István megalapozta korszakot meg a többi, egy teljes magyar galéria. Akkor, úgy száz esztendeje, az e mostaninál termékenyebb századkezdetkor döntött a valódi polgár-főváros, hogy művészeti gyűjteményét a kortárs minőség, a tematikától független képzőművészet számára megnyitja. Hogy igazi képtárat alapít.
Ha meggondoljuk, lélegzetelállítóan korán. Hiszen irigykedve megyünk – irigykedésünk okairól később – Amszterdam, Párizs, vagy München városi (ha tetszik: fővárosi) képtáraiba, amely municipális intézmények valahogy mindig mozgékonyabbak, közvetlenebbek, mához közel állóbbak voltak, mint az ugyanott látogatható nagy állami múzeumok. De azt azért tudni érdemes, hogy a Stedelijk Museum éppúgy várostörténetinek indult, pénz- meg fegyvergyűjteménnyel, mint a budapesti, csak éppen 1895-ben, hogy a pompás Lenbachhaus csak huszonkilenc óta működik az Alte Pinakothek közelében, sőt, Párizs város modern művészeti múzeuma még ennél is sokkal-sokkal fiatalabb.
Ezt kellett volna végiggondolni 1953-ban, abban az időben, amikor a múzeumokkal való bánásmód ugyancsak nem volt felelős végiggondolás tárgya. A Fővárosi Képtár gyűjteményét akkor a Szépművészeti Múzeuméba, onnan még ugyanabban az évtizedben a Nemzeti Galériáéba tagolták, ezért olvasható most jó néhány remek mellett a sajátos, kizárólag a magyar múzeumügyre jellemző szöveg: „Mai őrzési helye a Magyar Nemzeti Galéria”.
Hogy a Fővárosi Képtár aztán, kifosztva és megsemmisítve is életre kelt még annak az évtizednek a végén, a hatvanas évektől, az csaknem szakmai hősköltemény tárgya. Mert bármily hihetetlen, a Fővárosi Képtár évtizedeken át úgy gyűjtött és állított ki, hogy nem volt a neve-rangja Fővárosi Képtár, csak a főváros múzeumának egy osztálya. A látogatót persze – így van ez rendjén – a hányattatások sem a kiscelli épületben, sem most, az emlékező kiállításon nem érdeklik. Rá legfeljebb az a mindmáig szabad szemlélet tartozik, amelynek eredményeként – valamennyi korábbi kiállítások hozadéka – Ország Lili-, Hencze- és Kicsiny Balázs-műveket láthat.
