A másik irányba is adni kell

És természetesen a kultúrpolitikai szempontjainkat is érvényesíteni kívántam, az államtitkárnak legyenek kultúrpolitikai preferenciái. Úgy gondoltam, ne mondjuk azt immár sokadszorra, hogy a minimális, hárommilliós összeget nem adjuk oda a roppant értékes munkát végző, nemzetközi reputációjú Alba Regia Táncegyesületnek. Annál a három társulatnál, amely ügyében a leghangosabban reklamálnak sokan – Pintér Béláék, a Maladype és a Proton Színház – nem nyúltam hozzá a bizottság által megítélt összegekhez, és volt olyan is, hogy nyíltan nem kormánypárti alkotóknak adott lehetőséget a korrekcióm.

– Ha úgy gondoljuk, hogy az Alba Regia vagy a Pintér Béla Társulat vitán felül fontos művelődési közfeladatot lát el, nem volna jobb jogszabállyal garantálni az ilyen műhelyek támogatását a szakmai bizottság döntését felülíró eseti, személyes döntések helyett? Nem ez volna az igazi kultúrpolitika?

– Egyszerűbb volt egy rendkívüli összeggel kompenzációt végrehajtanunk. Balog Zoltán miniszter úr, akit tájékoztattam változtatási javaslataimról, azt mondta, szóljak neki, ha úgy ítélem meg, hogy további forrásbevonásra van szükség. Ezt követően arra kértem, hogy a Nemzeti Kulturális Alap miniszteri keretéből egészítse ki az elkölthető keretösszeget. Nagyon jó a munkakapcsolatunk, még az ügy legelején, mindenfajta „médianyomást" megelőzően azt mondta, hogy az első körben feltétlenül szükséges 70 milliót a rendelkezésünkre bocsátja. A fontos társulatok száma nő, mindenki szeretne növekedni,

annyi pénz soha nem lesz, amennyi garantálhatná minden értékteremtés kellő mértékű támogatását.

Az előadó-művészeti törvény világos, átlátható eljárási rendjéhez három év után nem szívesen nyúlnék hozzá. Arra törekszem, hogy ez a pluszpénz, amelyre sikerült most szert tennünk, tartósan megmaradjon.

– Támogatta a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházat is, amelynek vezetője, Andrási Attila botrányok sorozata után távozott nemrég a Szabadkai Színház Magyar Társulatának vezetői székéből. A vajdasági magyar közönség tüntetett ellene, az ottani színészek nem kértek belőle, a bizottság minden támogatásra érdemtelennek találta. Mellette milyen kultúrpolitikai érv szól?

– Volt olyan év, hogy ötször-hatszor ennyi támogatásban részesültek. Ugyanaz motiválta támogatásukat, mint, mondjuk, Mucsi Zoltánékét,

hogy ne íródjanak ők se nullára.

Ha az egyik irányba adunk, akkor a másik irányba is adjunk, ez az elv vezérelt. Ne mondhassa se a liberális oldal, se az erősen nemzeti oldal, hogy élni sem hagyjuk őket.

A Magyar Kanizsai Színházzal kapcsolatos szakmai érveket ismerem, ugyanakkor sok helyen, ahová vándorszínházként eljutottak, az önkormányzatok igénylik a jelenlétüket. Erre a repertoárra is van igény, ezért kapták ezt a minimális lehetőséget. Az ilyen vándortársulatok közel állnak az alapellátási, kulturális esélyegyenlőségi törekvéseinkhez, hiszen nincs állandó színház a településeink 90 százalékán.

– Hogyan lehet javítani a kulturális alapellátást, ameddig a szféra dolgozói éhbért kapnak? A pénteki tízezres tüntetésen együtt vonult a szociális dolgozókkal a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete, mert nem sokkal jobb a helyzetük náluk. Mikor számíthat ez a több tízezer ember bérrendezésre?

– Ez komoly probléma, amivel végre foglalkozni kell. Tudok a szféra bérproblémáiról, magam is onnan jövök, valóban a 2008-as bértábla van hatályban 2015-ben is.

– Inkább 2002 óta, a 2008-as emelés igen csekély volt.

– Így van, ezzel ebben a ciklusban valamit kezdeni kell. Létrehozunk a napokban egy munkabizottságot, begyűjtöttük már a vonatkozó adatokat, amelyekből az látszik, hogy a munkatársak nagy többsége részesül valamiféle béreltérítésben. Ezek csekély összegek, de mégis mindössze 500 ember kénytelen a 2008-as bértábla szerinti fizetésén tengődni. Erre hivatkozva napolta el a jövő évi, tízszázalékos bérkompenzációs felvetésünket a Nemzetgazdasági Minisztérium. Elkezdtük az adatgyűjtést, át kell tekinteni a művészeti, gyűjteményi, közművelődési bérhelyzetet, el kell kezdeni dolgozni egy életpályamodellen, amelyet egyként lehet levéltárosokra, muzeológusukra, könyvtárosokra, zenészekre, táncosokra, közművelődési szakemberekre alkalmazni. Nagy munka. Igyekezni kell, hogy 2017-re készen legyünk vele.

– Vagyis a következő években nem lesz változás.

– Most nem látszik a fedezete, de napirenden tartjuk az ágazatok közötti bérfeszültség problémáját.

– Szép dolog, hogy kitatarozzák a kistelepülési kultúrházakat és színházba viszik az iskolás csoportokat, de kirakatintézkedésnek tűnhet. Lesz távlati kulturális esélyegyenlőségi koncepció, jelentős mennyiségű pénz arra, hogy valódi szerkezeti változásokat lehessen elérni?

– Köszönöm, hogy többet vár, én is így vagyok ezzel, de másfél-két éve zajlik még csak ez az alapellátási gondolkodást tükröző módszertani megújulás, amely a helyi közösségek újraéledését célozza, hiszen a kultúra a civil társadalom építésének kiváló eszköze. Nyilván nem tudjuk egyelőre további szakemberek ezreit alkalmazni, ebben segít a kulturális közfoglalkoztatás. A belügyminiszter jóvá is hagyta 6100 közmunkás foglalkoztatását,

ők március óta értelmes munkát végezhetnek a közösségeikért érettségizett, diplomás emberként napi nyolc-tíz órában.

Ami a pénzt illeti, a kisebb településeken van már idéntől többletnormatíva, és nem adtam fel, hogy a nagyobb intézményfenntartó városoknál is harcoljunk érte.

– Megszaporodtak az utóbbi időben a miniszteri biztosok, már a cirkusznak is van. Ez a gyakorlat inkább tűnik káderpolitikának, mint kultúrpolitikának.

– Értem a felvetést, de Fekete Péter széles körben elismert színházi szakember, most sem öncélú a kinevezése: a Liget Budapest-program projekttervei szépen alakulnak: mind a Nemzeti Galériának, a Néprajzi Múzeumnak vagy a Zene Házának ügye sínen van, kiderül lassan, hogy a korábban javasolt Építészeti és Fotómúzeum tárlatai hova kerülnek, ám a cirkusszal kapcsolatban, amely nyilvánvalóan nem maradhat ott, ahol jelenleg van, nem született kiérlelt koncepció. A cirkusz társadalmi funkciójával kapcsolatban, arra vonatkozóan, hogyan illeszkedik az előadó-művészet többi ágazatáboz, nem láttunk koncepciót. Fekete Péteren kívül nem tudok erre alkalmas embert, a végzettsége is megfelelő és már bizonyított is az Alföldi–Vidnyánszky-váltást levezénylő biztosként. Egy első olvasatban már be is mutatta, mit végzett, az nagyon bíztatónak tűnt, nyár végére meglesz a tervezet.

Ami Cseri Miklós volt helyettes államtitkár úr miniszteri biztosi kinevetését illeti: a Skanzenhez kapcsolódik az országszerte meglévő tájházak rendszere is. A magyar települések 70-80 százalékán nincs más látnivaló, mint a templom, a kultúrház és-vagy a tájház, fontos, hogy közösségi térként is funkcionálhassanak. Jó lenne, ha nem tévét néznének állandóan a gyerekek, észrevennék helyi közösségük értékeit, fociznának az udvaron, kézműveskednének, játszanának, összeszednék a tyúkok alól a tojást, és megtanulnának rántottát, kenyérlángost készíteni a nagymamával.

Kézenfekvő, ha mindez egyikük üknagymamája 120 éve épített parasztházában zajlik, amely most a falu tájháza. Ehhez szükséges egy társadalmi program,

ennek kidolgozása a Skanzent évtizedek óta irányító Cseri Miklós miniszteri biztosi feladata.

– Az államtitkárság évek óta folyamatosan veszít a hatásköreiből. A Filmalapot nem felügyeli, a kultúrdiplomácia a külügy alá tartozik, az örökségvédelem elkerült a Miniszterelnökségre és a kulturális költségvetés mind több milliárdja felett diszponál a Magyar Művészeti Akadémia, a kultúrpolitikát is csak velük együttműködve lehet kidolgozni.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

– Ez a feladatmegosztás az előző ciklusban vagy ennek a ciklusnak az elején már lezajlott, ezt örököltem, a ciklusra véglegesnek tekintem, a jelenlegi feladatköreink nálunk fognak maradni. Ugyanakkor a Magyar Művészeti Akadémiával folytatott együttműködés keretei valóban csak nagy vonalakban szabályozottak. Bizonyos kérdésekben az államtitkárság, általánosságban az EMMI és az MMA konszenzuális döntéseket hoz, ilyen volt például fél éve a Nemzet Művészei névsorának összeállítása, amely szerintem a legfontosabb lépés volt az utóbbi években a kultúrbéke irányába.

Ugyanakkor szeretnénk, ha az állami kulturális mecenatúrában még hangsúlyosabb lenne az MMA szerepe, fontos, hogy a jelentős magyar művészeknek ne legyenek egzisztenciális problémáik. Nincs semmi gond ezzel a szerepvállalással: úgy érzékelem, hogy azok a sebek, amelyeket a kultúra szereplői 2012 táján egymásnak okoztak különböző nyilatkozataikkal, lassan begyógyulnak.