Ezerkilencszáznyolcvannégy tikkasztó júliusa: Franz Hoozenberger a diplomája megszerzése után a család colmari házában savanyodik, „véletlen találkozásokra, nagyvárosi kalandokra és veszélyes kihívásokra” áhítozva. A leghétköznapibb cselekvéseit is kínos körültekintéssel megtervező, a hirtelen lecsapó váratlantól viszolygó fiatalembertől azonban mi sem áll távolabb, mint a könnyed spontaneitás.
Az őt irgalmatlan szenvtelenséggel elemző volt társnője, Marie szerint a terminológia-szakértő szeszélyes, zsugori, fösvény, gonosz, sivár lelkületű, siralmas alak. Így némiképp érthető, hogy a szarcsimbóknak besorolt, mindenben elégtelenre értékelt ifjú bizonyos megkönnyebbüléssel fogadta a szakítás tényét. Amely már-már múló közjátékká lett, mikor a pincében, a mosdóteknő alján fölfedez egy palack 1978-as évjáratú traminit.
A dugó hasán az „Achtung!”-felirattal, a fehér alapon fehér betűs címkén a fogyasztónak szánt, kissé fenyegető üzenettel és az alábbi kóddal: Vö. MI III, 895. Eztán az elbeszélő egy hónapra behatol a nálánál kilenc évvel korosabb filozófus barátja, a bárkit elbűvölő Uwe Deinhardt tudatába, miután közösen elkortyolták a „lélekköltöztetésre” csábító nedűt. Majd mindent elfelejtenek; egymást is.
Kevesebb mint egy esztendő múlva a kétgyermekes, kiégett férfi már mindent tud magáról és az egykor impulzív, akaratos, provokatív, kíméletlenül őszinte, ám később az irodalmi ambícióival is fölhagyó, „keletiesen kiegyensúlyozottá”, korrektté fakult nejéről. A katalán szerző a (még) hevülékeny Marie egyik Franzhoz intézett, grafomán levelében összegzi a mű saroktételét: „Amint azt már többször mondtam neked, fontos, hogy valaki nagyon az legyen, aki, hogy intenzíven, szenvedélyesen élje meg önnön lényét. Csakis így menekülhetünk meg a nevetségessé válástól, a középszerűségtől és a hamisságtól. (…) Minden abba az irányba hat, arra kényszerít bennünket, hogy átalakuljunk, hogy megcsaljuk a valóságos életet”.
