A multikulturális jelző ellen viszont Tan nem tiltakozott. Peranakan kínai családból származik, a peranakan (angolul Strait Chinese) alatt olyan kínaiakat értenek, akiknek az ősei az indonéz és maláj szigetvilágba vándoroltak ki, s ott a brit gyarmati uralom alatt éltek. A szerző családjában az angol volt az első nyelv. Tan azt mondja: bár beszéli a malájt, a mandarint, a kantonit, a hokkient, neki nem volt más választása, mint hogy azon nyelven írjon, amiben felnőtt és amin a mai napig álmodik.
Az esti ködök kertje – a Gift of Rainhez hasonlóan – a huszadik századi maláj történelembe viszi el az olvasót. Mégpedig az 1940-es évekbe, a II. világháború és japán megszállás korszakába, majd az 1950-es évekbe. A brit gyarmatbirodalom széthullásának időszakába, amikor a függetlenséghez közeledő Malajziának újabb vérfürdővel, a kommunista gerillákkal vívott polgárháborúval kellett szembenéznie. – Mindkét korszak roppant erősen rányomta a bélyegét Malajziára, és sok mindent megváltoztatott. Amit az iskolában tanítottak, az számomra semmit sem mondott. Saját kutatásba kezdtem, rengeteg könyvet olvastam. A gyarmatosítás is érdekelt, az, hogy a nyugatiak miért hajóztak el ide keletre, s a kínaiak, illetve az indiaiak tömeges bevándorlása milyen hatással volt a délkelet-ázsiai szigetvilágra. Szerintem a globalizáció egyáltalán nem mostani jelenség, a gyarmatosítás is az volt, jóval a jelenlegi nemzetállami határok kialakulása előtt – fejtegette a Londonban jogot tanult, majd ügyvédként Kuala Lumpurban dolgozó és túl a harmincon az irodalomra váltó szerző.
A magyarul is olvasható regényének főhőse egy nyugdíjas bírónő, Töoh Jünling. Az asszony súlyos betegséggel, afáziával küszködik, és mielőtt elvesztené beszélő-, illetve emlékezőképességét, papírra veti életét. Azt, hogy a megszálló japánok milyen brutálisan bántak vele és családjával, a nővérével együtt hogyan hurcolták el egy titkos táborba, ahol a testvérének – sok más női fogolyhoz hasonlóan – a japán katonák komfortérzetét kellett folyamatosan biztosítania. A dzsungeltábort szerencsésen túlélő Töohból a háború után ügyész lesz, aki következetesen küldi halálba a háborús bűnösöket, és engesztelhetetlen gyűlöletet érez a japánokkal szemben. Egészen addig, amíg a sors össze nem hozza Aritomóval, a japán császár egykori udvari kertészével. Akinek előbb a tanítványa, majd a szeretője lesz, s akitől nem csak a japán kertépítés csínját-bínját tanulja meg. Viszonyuk annyira intimmé válik, hogy Töoh – aki korábban a japánok fizikai közelségét sem állhatta –, megengedi Aritomónak, hogy művészi tetoválással borítsa be a hátát.
Tan szerint Az esti ködök kertjével nem a múlt feldolgozása, a maláj társadalom szemének felnyitása volt a célja. – Malajzia félretette a történelmét, túllépett rajta. Mi egy megbocsátó, pragmatikus nép vagyunk, a jelenre figyelünk. Mindaz tragédia, ami nálunk történt, egy pillanatig sem hasonlítható össze a második világháború európai borzalmaival, népirtásaival – mondta. A családját egyébként nem érintette a japán megszállás. Apja gyerekként, vidéken élte túl azokat az éveket. Az anyja mindig arra biztatja, hogy az interjúkban ne felejtse el megemlíteni: 1945, azaz a világháború vége után született, nem is olyan öreg.
Tan baráti körében viszont meglepve fogadták a műveit. Ez tényleg mind igaz? – kérdezték tőle a hasonló korúak, akiket a japán megszállás mellett láthatóan megfogtak az 1950-es évek gerillaháborújának eseményei is.
Japán, a szigetország kultúrája iránt rajongó Tan korábban első danig jutott az aikidóban. Elmondása szerint a küzdősport önbizalmat adott neki, fegyelemre tanította. Meg arra, hogyan harmonizáljon mások vérmérsékletével, a hevességből fakadó – nem feltétlenül testi – agresszióval. E sorok írójához hasonlóan kedveli Steven Seagal első filmjeit, amelyekben az amerikai akciósztár még nem lőfegyverekkel és a jelenetek felgyorsított vágásával lett úrrá a rosszfiúkon.
Az irodalomhoz visszatérve Tan állítja: a „jó, de misztikus japán”, azaz Aritomo figurájával nem az egykori megszállókat akarta rehabilitálni. Töoh Jün-ling sem Japánt vagy a japánokat, hanem saját magát érti meg jobban a császári kertészhez fűződő, egyre bonyolultabbá és mélyebbé váló kapcsolata révén. Hazájában az író sosem tapasztalt japánellenes közhangulatot, a japán árukkal szembeni elutasítást, amit a japánok kegyetlenségét átélt egykori brit és ausztrál hadifoglyoktól hallott. Sőt, az 1980-as években a maláj kormány – „Nézzünk keletre!” elnevezésű program jegyében – nyíltan hirdette, hogy meg kell tanulni a japánoktól a gazdasági sikeresség titkait. Azoktól az egykori megszállóktól, akik a fogolytáborokban azzal „tréfálkoztak”, hogy a majmok is leesnek a fákról. Vagyis előbb-utóbb minden nőt – malájt, kínait, indiait, európait – az ágyasukká tesznek.
Az esti ködök kertjében a múlttal való szembenézés mellett a természet bujaságának, sokszínűségének leírása fogja meg az olvasót. Tan azt meséli, hogy mindazt, amit leírt a japán kertművészetről, a vonatkozó szakirodalomból merítette. Annyira elmélyedt a forrásként, inspirációként használt könyvekben, hogy a kézirattal is jócskán csúszott. A tetoválással jóval nehezebben birkózott, saját testét sosem engedné tintával megvarratni, de rájött, hogy ez is hozzátartozik Töoh bírónő „utazásához”. – Nem én választottam a történetet, az talált meg engem. Mindenképpen egy olyan nőről akartam írni, aki át- és túlélte a japán megszállást. S igazából nem a neme miatt volt nehéz belebújnom a bőrébe, hanem mindazért, amin át kellett mennie. Hogy milyen érzés volt fiatal lányként látnia a megaláztatást, a szexuális kizsákmányolást – hangoztatta.
Az irodalom már kamaszfejjel vonzotta Tant, aki rengeteg inspirációt merített Salman Rushdie-tól, Sommerset Maughamtól vagy éppen Vladimir Nabokovtól. Még tizenévesen olvasott egy bevallása szerint bűnrossz regényt, s miután befejezte, azt mondta magának: ennél sokkal jobbat fogok írni. Hogy a sikeres szerző harmadik regénye miről fog szólni, arról egyelőre nem akart beszélni. Azt mondja, hogy a mai Malajziáról, értsd a bevásárlóközpontok világáról nincs mondanivalója, de ez nem zárja ki, hogy egyszer beleakadjon egy megírásra érdemes, jó történetbe. Mert az irodalomnak egyszerre kell időszerűnek és időtlennek lennie. Ahogy – mint a regényében írja – a kertben is seregnyi óra ketyeg. Van, amelyik siet, van, amelyik jóval lassabban jár. Minden az érzékeléstől függ.
