galéria megtekintése

„A magyar színházak szegényednek, színészek nyomorognak. Ez borzalmas”

11 komment


Hajba Ferenc

A magyarok szeretik a színházat, ez a színház szerencséje. Bármilyen baromságot megnéznek, és még tetszik is nekik. De ha egy színház hosszú ideig ócska és kommersz darabokat ad elő, az elveszti a közönségét. Babarczy László Kossuth-­díjas rendezővel szombathelyi bemutatója előtt beszélgettünk a Weö­res Sándor színházban.

– Figyeltem, ahogy ül itt az aulában, a kezdés előtt, s arra gondoltam: milyen lehet a jelenben a színházi közérzete annak a legendás rendezőnek, akinek kaposvári korszakában az ország minden vidékéről különjáratokkal ment a közönség megnézni az előadásait.

– Itt Szombathelyen jó, Jordán Tamáséknál barátok között vagyok.

Az autonómiát nem lehet politikailag lenyelni, előbb-utóbb érvényesül a színház lelke
Az autonómiát nem lehet politikailag lenyelni, előbb-utóbb érvényesül a színház lelke
A szerző felvétele

– És máshol, máskor?

– Erre evidens a válaszom. Köszönöm, nem jó. A színházak szegényednek, állástalan, jó színészek kóvályognak mindenfelé, vannak, akik nyomorognak. Ez borzalmas.

 

– Ez világtendencia vagy a magyar állapotok ilyenek?

– Azt nem tudom, mi a világtendencia, de itthon kétségtelenül ez a helyzet.

– Úgy látja, hogy a jelenlegi magyar színházi élet főleg a politika köré szerveződik, a helyi hatalomnak és a tömeges igénytelenségnek akar megfelelni?

– Nem egészen. A színház soha nem szerveződik teljes mértékben a politika mentén. A Rákosi-korszak kellős közepén a III. Richárd előadásán kijött a színpadra maga Major Tamás mint Írnok, s a híres monológban azt mondta, hogy „Pocsék világ ez!” Vastaps volt.

A színház autonómiája a színház lényege. Azt politikailag lenyelni nem lehet, hiába akarja valaki. Előbb-utóbb érvényesül a színház lelke.

– És le akarják nyelni?

– Nem érdekel ez engem. Mindig akarták és sohasem sikerült.

– Lát most Major Tamásokat, akik kiállnak és…?

– Nem kell kiállni. Csinálni kell a mesterséget.

A mesterség pedig magában hordozza a kiállást. Azért most is van néhány jó színházunk és remek színészünk.

– Meg van rengeteg gagyi színház.

– Van, de azok sohasem fontosak.

– Legendás kaposvári színháza, például a Marat halála-előadás megélne most, ebben a közegben, ebben az ízlésvilágban?
Meg. Ne felejtse, akkor sem voltak jók a körülmények, és mi nem egy kurzus szolgálatában álltunk, hanem ellene léptünk fel. És akkor is megértették az emberek, mit akarunk mondani.

Major monológja az ötvenes évekből

De öt órája sincs, hogy Hastings élt még,
Vád és vizsgálat nélkül szabadon.
Finom világ! Ki olyan ostoba,
Hogy ezt a durva csalást ne lássa?
De ki merészeli elmondani, amit lát?
Pocsék világ ez!
Azért pusztul el,
Mert ilyen bűnökről hallgatni kell.

(Shakespeare: III. Richárd, Vas István fordítása)

– Mi foglalkoztatja most a színházművészetben?

– Maga a színház. Imádom, és élni sem tudnék nélküle.

– Nézője is vagy csak alkotója? Elmegy előadásokra?

– Kevésbé. Részben öreg vagyok, 75 éves, nem jó az egészségem, megviselnek az ilyen kirándulások. Másrészt most már jobban szeretem a színházat csinálni, mint nézni.

– Ennyi megélt, alakított hazai színháztörténelem birtokában, hogy gondolja: mi a szerepe a társadalomban színháznak? Van valamiféle magasztos küldetése?

– Csak az van neki.

Ha valaki ismeri az emberiség kultúrtörténetét, az tudja, hogy a színház ősi és örök és alapvető. A világ élményszerű megismerésének, megközelítésének a legősibb formája. Ezt a mostani társadalmak sem tudják nélkülözni.

– A jelenkori színházak többsége azonban a világ és önmagunk megismerésének, a társadalom konfliktusainak ábrázolása helyett szívesebben kommersz népszínműveket, népszerű musicaleket, operetteket tűznek műsorra. Mennyire függ a műfajtól a minőség?

– Kicsit sem. A kaposvári színház egyik legnagyobb tartalmi sikere az Ascher Tamás rendezte Állami Áruház volt. Az egyik legócskább szocia­lista operett. Tehát nem a műfajon múlik az, mit tudunk közölni vele. Ha a színháznak van egy autonóm, érdekes kifejezési formája, egy különleges ereje, akkor a gondolatok hitelesek és érvényesülni tudnak.

– Valahol azt mondta, a minőség ellenforradalma zajlik.

– Zajlik persze, de nem hiszem, hogy diadalmas tud lenni.


– Ami az ellenforradalmat illeti, milyen jelek alapján optimista?

– Van néhány kommersz programmal induló színház, amelyik egyre inkább kezd a minőség felé fordulni. Muszáj. A magyarok szeretik a színházat, ez a színház szerencséje. Bármilyen baromságot megnéznek, és még tetszik is nekik. De

ha egy színház hosszú ideig ócska és kommersz darabokat ad elő, az elveszti a közönségét. Óriási taktikai tévedés azt hinni, hogy ezzel lehet a nézőket megtartani.

Amikor indítottuk Kaposvárt, pontosan tudtuk: vannak emberek, akik elmennek egy szezonban egyszer egy gyenge operettre. Ezek az emberek elmennek kettőre is. De háromra soha nem. A színház alapvetően­ az igényesebb rétegeket szolgálja, amelynek a tagjai viszont hatszor-tízszer is elmennek színházba, mert igazából a színházat szeretik. Tehát muszáj abbahagyni az ócska vigécprogramokat és igényesebb előadásokat kell csinálni.

– Ha visszanéz az időben, voltak nagy bukásai?

– Akkorák, mint ide Lacháza.

– Hogyan viselte őket?

– Keservesen.

– És a sikereket?

Azok egy kicsit veszélyesebbek, mint a bukások.

Szerencsére rengeteg munkám volt, nem értem rá arra, hogy a sikereken ellavírozzak.

– Milyen taktikával tudta alkotóként átélni a merész kaposvári korszakot?

– Nézzék meg a szombathelyi előadást, abban ugyanazt a taktikát alkalmazom, mint annak idején.

A szombathelyi darab

Babarczy László egy első drámás szerző, Szombath András Szivárvány havasán című művét rendezte Szombathelyen. A dráma Szent Márton születésének 1700. évfordulójára, pályázat útján született. A darab arról szól, hogy az államvallássá vált kereszténység miként próbálja megtalálni helyét a császári hatalom partnereként. Főszerepben Jordán Tamás, Kenderes Csaba és Trokán Péter.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető