A politikai helyzet most jót tesz az irodalomnak

Tóth Krisztina Czimbal Gyula / MTI

– Nem is ők, inkább a pozíciójuk volt röhejes, nem? Kiálltak egy ágra, s onnét fütyültek, mint egy rigó, de nem a saját maguk, hanem az összes madár nevében.

– Pontosan. Ez volt az oka annak, hogy óvatosan kerültük az efféle szerepajánlatokat. De nekem az a legérdekesebb tanulság, hogy az olvasók részéről visszatért a régi elvárás: az írók igenis szólaljanak meg közéleti kérdésekben, foglaljanak állást napi politikai ügyekben. Ami nem mindig tesz jót az irodalomnak. Eltolja a műveket a publicisztika irányába, kioltja azt az alkotói feszültséget, ami hosszú távon sokkal termékenyítőbb az irodalmi munkában. Újabban megint az írók társadalmi kötelességéről beszélnek, meg akarják mondani, mi az író dolga a társadalomban. Hol­ott szerintem az egyetlen kötelessége, hogy lehetőleg jókat írjon.

– Mi az olvasói nyomás oka?

– Erős a társadalmi feszültség, az írók közszereplőknek számítanak, és azt várják tőlük, hogy mondják meg a tutit. Ennek a kezelésére létezik rövid és hosszú távú stratégia. Rövid távú stratégiának azt nevezem, ha a szerző meg akar felelni az olvasónak, direkt módon politizál, az olvasó boldog, mert megvan az áhított válasz, s a szerző is boldog, mert a közegtől azonnali visszajelzést kapott. De kérdés, hogy az aktuálpolitikai ügyekben íródott művek milyen gyorsan veszítenek az érvényességükből. A hosszú távú stratégia tehát az, hogy vajon nem kellene-e áttételesebb, parabolisztikusabb formát választani a megszólaláshoz? A jobb érthetőség kedvéért mondok egy példát: Barnás Ferenc könyvei a maguk módján politikus könyvek, mégis igen nagy távolságtartással ábrázolják a kort és az életünket.

– Ugyanakkor az olvasói nyomás jelzi: létezik irodalmi élet, s van aktív közönsége.

– Minél nagyobb a társadalmi feszültség, annál nagyobb szerepe van az írástudóknak, ilyen értelemben a mai politikai helyzet tényleg jót tesz az irodalomnak, hiszen figyelmet generál. Csakhogy normálisan működő országban nem így működik a befogadás, s az olvasói figyelem nem elsősorban az aktuálpolitikai érdeklődés felől érkezik. Nálunk egyre többször hangzik el író-olvasó találkozón az a kérdés, hogy az író ebben és ebben az ügyben miért nem emelte föl a hangját. Ilyenkor szoktam mondani, ha valaki minden héten fölemeli a hangját, akkor devalválódik, nevetséges lesz. Én íróként sokkal hatékonyabb vagyok, ha történeteket írok, és ha valaki szereti az abszurd történeteket, a mai magyar társadalom ehhez kiváló alapanyagot szolgáltat.

– Éppen az abszurditás táplálja a Gulliver-sorozatunkat!

– Igen, de azért nem szeretném Gullivernek azt a kérdését megválaszolni, hogy milyenek a magyarok, mert ez olcsó közhelyekhez vezet, az viszont kétségtelen, hogy a mai közeg kedvez a szatírának és a pamfletnek. A régi beidegződések miatt a csehek és a lengyelek az abszurd nyelvet hozzánk hasonlóan jól értik, a nyugatiak már kevésbé. S az a döbbenetes, hogy nekem is kezdenek visszajönni a régi kelet-európai reflexeim: mintha megint az volna a normális viselkedés, hogy abnormálisan viselkedem. A dolgokat abnormális módon próbálom megoldani, holott a személyiségemtől ez teljesen idegen.

Azt veszem észre, hogy újra gyanakszom, át akarnak verni. Állunk egymással szemben, próbáljuk a másik gyanakvását kijátszani, s ezért idézőjelben beszélünk. Mostanában tárgyaltam egy ingatlanügynökkel, mondtam neki, hogy a hirdetésükben lévő ingatlanban nem látok ablakot. Erre kibökte, azért nincsenek, mert „mélyföldszintről” van szó. Így derült ki, hogy alagsori lakásról beszélünk.

– Nemhogy kilátásunk, de már ablakunk sincs...

– Befalaztuk. De azért milyen édes szót találtak ki rá: „mélyföldszint”. Nem tudtam, mit jelent.

– És a világadapter mit jelent? Ez a címe a könyvhétre megjelent verseskötetének.

– A világadapter olyan, mint egy elosztó, bármelyik kontinensen be tudjuk dugni a konnektorba, s használhatjuk az elektromos hálózatot. Az új könyvet az utóbbi hét-nyolc évben írott versekből állítottam össze, s azért kapta ezt a címet, mert ebben a szóban van valami szimbolikus többlet, olyan jó sugárzása van, mintha többet jelentene saját magánál. A világadapter meg tudja szelídíteni a világot – legalábbis remélem.