A Madonna hamis mosolya

Mörk Leonóra, újságíró, szerkesztő Reviczky Zsolt / Népszabadság

MAGAZIN: Az ellopott műkincsek nagy része sosem kerül elő?

MAKLÁRY KÁLMÁN: Két-három éve egy Csontváry-kép például előkerült. Szerintem a Modemből elvitt képek is meglesznek. Ezeket másnak nem tudják eladni, és elég gyakori, hogy a gyűjtőnek ajánlják fel később visszavásárlásra.

MÖRK LEONÓRA: Kívülállóként mindig azt hittem, hogy különösen nagyon ismert festőktől származó nagyon ismert műveket fölösleges ellopni. Ha én ellopnám a Mona Lisát, ugyan ki venné meg?

MAKLÁRY KÁLMÁN: A Mona Lisát is ellopták már, és nem valószínű, hogy az eredeti van kiállítva. Arról, ahogy ezek a dolgok folynak,már több könyvet írtak. Az olaszországi alvilágba is sok műkincslopási ügy vezetett. A műkincsek ott speciális pénznek, bizonyos tranzakció esetén letétnek számítanak, vagy más módon adják-veszik őket. Sajnos ezek a művek sohasem kerülnek vissza a műkincs-kereskedelembe.

MÖRK LEONÓRA: Vagy olyan valakihez kerülnek, aki nem fogja kiállítani őket, csak gyönyörködik bennük titokban?

MAKLÁRY KÁLMÁN: Vannak ilyen emberek is. Meg olyan gyűjtők, akik betegesen kötődnek egyes képekhez. A gyűjtés szenvedélybetegség is lehet, ha annyira erős valakiben a birtoklási vágy bizonyos művek iránt, hogy bármit megtenne értük. Vannak olyan művészek, akik esetében nem pénzkérdés az adott mű, mert nincs a piacon, ugyanis vagy gyűjteményben van, és nem kerül ki onnan, vagy múzeumban. Ilyen esetben aztán bármi előfordulhat, és időnként elő is fordul.

MAGAZIN: A nemrég megjelent harmadik Mörk Leonóra-könyvben, a Hellinger-Madonnában is bűncselekmény áldozata lesz a regénybeli kép, bár a végén előkerül, sőt restaurálják is. Konkrét eset a sztori alapja?

Makláry Kálmán, műkereskedő, művészeti könyvkiadó Reviczky Zsolt / Népszabadság

MÖRK LEONÓRA: Bizonyos elemeiben igen. A Wartburgban Lucas Cranach német reneszánsz festő Madonnáját látva jutott eszembe a történet, bár azt a képét tudtommal nem lopták el soha. Ellenben Weimarban, ahol a regény jórészt játszódik, a hercegi kastélyban van egy sorozat Lucas Cranach festmény, amelyeket a kilencvenes évek elején csak leakasztottak a falról a rablók, és egyszerűen elszaladtak velük. Kisméretű táblaképekről van szó, hetekig keresték őket, és persze szerencsére meg is lettek, bizonyára amúgy sem lehetett volna eladni ilyen ismert műveket.

MAKLÁRY KÁLMÁN: Elég sok olyan eset lehet, amikor nem előre eltervezett a dolog, hanem az alkalom szüli a tolvajt. Valaki kísértésbe esik, és a védtelen mű pont befér a kabátja alá. A Modemben is valami hasonló történhetett: valakik arra jártak, és láthatták, nem úgy őrzik a képeket, hogy ne lehetne könnyedén elvinni őket. Bár a rendőrség majd kideríti, mi és hogyan történt, nem akarok találgatni.

MAGAZIN: Mondhatni, váltságdíjnak minősül az ellopott mű visszavásárlása, csak nem emberrablás történik, hanem műkincslopás.

MAKLÁRY KÁLMÁN: Abszolúte.

MAGAZIN: Mit tenne, ha bekopogtatnának egy régóta keresett értékes festménnyel?

MAKLÁRY KÁLMÁN: Hozzám biztos, hogy nem jönnek, én mással foglalkozom, nem ez a szakterületem. Franciaországi magyarokkal foglalkozom, kevés a kép tőlük Magyarországon, és eddig még egyik sem került bele ilyen problémakörbe.

MAGAZIN: De ha mégis bejönne valaki? Megvenné, vagy inkább a rendőrséget riasztaná, kockáztatva azt, hogy a képtolvaj sikeresen kereket old a művel együtt?

MAKLÁRY KÁLMÁN: Ilyenkor vagy a tulajdonost, vagy a rendőrséget értesíti az ember. Egyszer Csernus Tibor-képeket loptak el egy ismerősömtől. Akkor én voltam a művész egyik magyarországi képviselője, de hozzám nem hozták a képeket. A kereskedőkről tudják, hogy ki mozog szürkevonalon, és biztos oda viszik, ha nincs jobb tervük. Engem valószínűleg inkább elkerültek...

MAGAZIN: Aki egy egész szerelmi történetet és tűpontos restaurátorszakmai kifejezéseket képes beleszőni egy nem létező festményről született könyvbe, vajon mire képes még, hogy a regény hiteles legyen?

MÖRK LEONÓRA: Sok mindenre, ha jó történetről van szó. Végigcsináltam például a Hellinger-féle családállítást a főszereplőm szemszögéből, és több szakértő segítségét kértem, hogy a hősnő ne kövessen el szakmai hibákat. Nem rég még alkalmi teremőr is voltam a szentendrei Ferenczy Múzeumban. A múzeum nagyon szűkös költségvetéssel dolgozik, ezért kitalálták, hogy civilek őrizzék a képeket művészekkel párban, felváltva. Vártuk a látogatókat, és nagyon vigyáztunk a képekre.

MAGAZIN: Apropó, kincsek, a nemrég részben és ideiglenesen hazatért Seuso-kincsrőlmi a műgyűjtő véleménye?

MAKLÁRY KÁLMÁN: Elég megosztó ez a téma. Az is egy krimi, ahogy kikerültek.

MAGAZIN: A négy és fél milliárd forintos őrzési díjról azért csak gondol valamit. Sok vagy jutányos ez az összeg?

MAKLÁRY KÁLMÁN: Nem ez a szakterületem, hanem a háború utáni absztrakt festmények és alkotóik, ahhoz értek, és nem vagyok az összes információ birtokában. Sokat dolgoztam régen én magam is azért, hogy a háborúban és utána külföldre került műkincsek hazakerüljenek.Még az internet elterjedése előtti időben ez nem volt olyan egyszerű. Azóta megváltozott a világ ezen a téren is.

MAGAZIN: És a gazdasági válság mennyire változtatta meg a galériák életét?

MAKLÁRY KÁLMÁN: A mi vevőkörünk nem érezte meg a válságot, a fontos, jó képekre nem tört meg a kereslet. Sőt az elmúlt években a háború utáni absztrakt művek iránti igény nagyot nőtt. A szupergazdagokkal, a csúcsgyűjtőkkel ellentétben a közepes gyűjtők kiestek a piacról, ők nem vásárolnak. A csúcsműtárgy, a ritka, kiemelkedő művek mindig is jó befektetések voltak. Például Modiglianinak az 1919-ben a feleségéről festett portréja 2006-ban 16,4 millió fontért talált gazdára, beállítva az akkori csúcsárat a művésznek. Ugyanez a kép 2013-ban, visszakerülve a piacra, már több mint 42 millió dollárért kelt el. Nem rossz befektetés, plusz kilenc évig egy szép kép volt a nappaliban…

MAGAZIN: Komoly pénzek! Ehhez képest hol tart a kortárs magyar művészek árfolyama most?

MAKLÁRY KÁLMÁN: Tavaly decemberi a legfrissebb csúcsárunk. A Sotheby’s párizsi aukcióján Hantai Simon M. A. 5 (Mariale) című festménye 740 millió forintnak megfelelő euróért kelt el. Ehhez képest a legdrágább Csontváryért 220 millió forintot fizettek ki. De Reigl Juditnak, galériánk fő művészének a képei is 300-400 ezer eurós árfolyamnál tartanak. Méghozzá azért, mert ők nem Magyarországon éltek, és nem magyar gyűjtőkörük van elsősorban. A nyugat-európai, amerikai múzeumokban abszolút reprezentálva vannak.

MAGAZIN: Nem akarok a zsebében turkálni, de most, a harmadik könyvének megjelenése után megkérdezhetem, hogy keresett már annyit a könyveivel, amennyiből tudna egy közepesen értékes festményt venni?

MÖRK LEONÓRA: Nekem még 300-400 ezer forintom se lenne arra, hogy festményt vegyek. A regényemben egy nem túl ismert, XIX. század végi magyar festő képéről van szó, de még azt is csak egy német ügyvéd engedheti meg magának, hogy árverésen megszerezze. Fogalmazzunk úgy, hogy azért tudok könyvet írni, mert van főállásom. Nem a könyveimért kapott pénzből fogok sarokházat venni.

MAGAZIN: Készül már a következő könyv?

MÖRK LEONÓRA: Ötletem van, de ezzel a könyvemmel még nem ért véget a munkám.

MAGAZIN: De miért? A mű kész, és az alkotó nem pihen?

MÖRK LEONÓRA: A könyv megjelenése után a magyar szerzők jellemzően átalakulnak saját maguk reklámszakemberévé, és kiveszik a részüket a könyv népszerűsítéséből. Ez egyébként nem gond, nem lehet mindent a kiadótól várni, de akinek ez távol áll a személyiségétől, mondjuk nem szeret nyilatkozni, annak nincs könnyű dolga. A külföldön szokásossal ellentétben nálunk könyvügynökök sincsenek, akik menedzselik az ügyfeleiket. Angliában például nem a kiadóba küldi az író a kéziratát, hanem megkeres vele egy ügynököt, aki felkutatja a könyvnek a megfelelő kiadót, és utána végig foglalkozik a művel, illetve az íróval is.

MAKLÁRY KÁLMÁN: Biztos azért nincs ilyen ügynök, mert ez egy kicsi piac, nem tudnának belőle megélni.

MÖRK LEONÓRA: Két-háromezer példányban megjelenő regényekről beszélünk, vagyis tényleg kicsi a piac.

MAGAZIN: Szomorú, mert nem minden művészben rejlik egy menedzser is, és remek művek maradhatnak észrevétlenül megfelelő reklám híján.

MAKLÁRY KÁLMÁN: A művészek többsége valóban inkább befelé forduló alkat, nem mindegyikük szeret szerepelni. Picasso és Dalí meg néhány más művész talán kivétel, de a marketing és a kereskedelem más típusú embert kíván, ezért az a legjobb, ha az értékesítést a művészek átadják a profiknak. Ez azért már régóta ki van találva.

MÖRK LEONÓRA: Nálam sem zsigeri vágy a szereplés, újságíróként is a másik oldalon állok. De ahogyan Baráti Kristóf hegedűművész mondta nemrégiben, amikor interjút csináltam vele, valaki hiába jó, ha az a kép alakul ki róla, hogy olyan kis szerény, akkor egy idő után azt fogják hinni róla, annyira nem is jó.

MAGAZIN: Érdekes, hogy ami létezik a műkincspiacon, a művészeket képviselő galériák és menedzserek, sőt van ügynökségük a magyar előadóművészeknek is, olyan nincs a hazai könyvpiacon. Találtunk egy hiányszakmát!

MAKLÁRY KÁLMÁN: Miután már jó néhány katalógust és életrajzi antológiát kiadtam, egy részükbe magam is írtam, tudom, hogy mennyire időigényes és komoly munka az írás. Őszintén sajnálom, hogy ennyire nincs értéke a betűnek.

MÖRK LEONÓRA: Vannak új utak is, például fel lehet tölteni a műveket az Amazon.com-ra, és akkor közvetlenül a letöltések után kapnak pénzt az írók.

MAKLÁRY KÁLMÁN: Szeretem a modern dolgokat, de ebben régimódi vagyok, a könyv számomra egyet jelent a kézbe fogható papírral.

MÖRK LEONÓRA: Én is jobban szeretem a hagyományos könyvet. Nemcsak azért, mert a Kindle-t nem lehet reggelizés közben nekitámasztani a kávéscsészének, hanem mert egy könyv sokkal több, mint a tartalma.