Nagyon nehéz megúszni a (vigyázat, germanizmus:) elmegmondóemberesedést. Ha az ember véletlenül ír egy minimálisan feltűnést keltő könyvet, rögtön odamennek hozzá, és megkérdezik, hogy mit gondol Kelet-Európa jövőjéről, Orbán Viktorról, Gyurcsányról vagy a kapitalizmusról általában. És ha az ember nem gondol semmit – mert valljuk be, azért ezeket a dolgokat nehéz nem leszarni, és bőven akad nagyszerű és meghatározó életmű a mai irodalomban, amely az aktualitását nem a trash-realityből meríti –, akkor unottan elfordulnak tőle, és odamennek máshoz, ugyanerről kérdezősködni.
És akkor az entitás elkezd valami csiklandásféle izét érezni a tarkójában, hajnalban arra ébred, hogy kemény állításokat fogalmaz magában Gyurcsányról, Orbánról és Kelet-Európáról, és a következő interjúban már tolja is a kontentot. Vagy ha nem tolja, akkor hátralévő életében duzzoghat meg nem értve a sarokban, és írhatja szakmányban a könyveket, a kutya se nyitja rá többé elefántcsonttornya ajtaját.
Az írókhoz való viszonyt nem az olvasástapasztalat határozza meg, hanem az író nyilvánosságban elfoglalt szerepe. Mivel tökéletes a zavarodottság az ügyben, hogy mi a jó irodalom és mi teszi a jó írót – hiszen a magyar oktatás az esetleg meglévő ízlésnek még a csíráit is eredményesen öli ki hosszú generációk óta, meg mert
a magyar társadalom általános értékzavarában a zemberek még a saját jó édesanyjukra sem ismernek rá; és mivel a politikai feketemágusok eredményesen űzték a nyelvi ittapirosholapirost, és a jelentés golyócskáját mindig átpöckölték valamilyen váratlan fogalom alá, a lépre ment fogadó meg elvesztette a gatyáját is, fogalmait is; meg mert a legminimálisabb közmegegyezés sincs arról, hogy az elmúlt két-háromszáz évben mi történt velünk,
a reformkor vajon zsidó-szabadkőműves összeesküvés volt-e, vagy a magyar szellem első igazi felvirágzása, Ady nagy költő és hazafi-e, avagy zsidóbérenc szabadkőműves drogos, a nyilasok a nemzet söpredéke, avagy a szakralitás utolsó lovagjai – a közönség abból tud ítélni, ami az ő ítélőerejének horizontján van, és ez az író nyilvánosságban, a lét Való Világában és túlélőshow-jában fel- és be- (meg persze le-) töltött karaktere. Az író mint az általa megformált karakter. Az író mint színész, az író mint termék. (Persze, még termék is csak a „mi” írónk lehet, az ő írójuk az nem író, vagy azért, mert nemzetáruló zsidó vagy zsidóbérenc, vagy mert tanulatlan, vidéki tuskó, bajszos írószövetségi alkoholista.)
Az lesz író, aki semmi hasznoshoz nem ért – hiszen eleve bölcsésznek is csak az megy, aki a világi hasznossággal, minden földi jóval szakított (pontosabban ő azt hangoztatja, hogy szakított, de mi tudjuk, hogy csak azért mondja ezt, hogy mentse a becsületét – hiszen valójában arról van szó, hogy egy élhetetlen hülye). Vidéki magyartanárnők képzeletében az író még mindig éhenkórász szélhámosféle, aki egyik szerelemből a másikba esik, alkoholista és metaforákban beszél.
Ha nem teljesíted ezeket az elvárásokat, csalódottan megállapítják rólad, hogy nem vagy igazi író. Félművelt széplelkek számára az író magasröptű dolgokon gondolkodik, amelyeket rendes ember nem is érthet meg igazán.
Ezobubusoknak az író olyan izé, spiritualitás, metafizikai transzcendens hogyishívják, ami olyan mélyen spirituális, mint egy koeljó. És mit gondolsz a Tabula smaragdináról? Komoly hazafiak számára pedig a kortárs író és irodalom a hanyatlás botránya, mert igazi irodalom és igazi írók csak régen éltek, azok még urak voltak, és még tudtak magyarul.
Senki nem tudja, mit várjon, mit várhat el az írótól (ahogy mondjuk az operaénekestől, az orvostól vagy revizortól ellenben többé-kevésbé tudja), az írónak nincs kimunkált társadalmi szerepköre, szabadon szlalomozik mások sávjában, egy kicsit történész, egy kicsit politikus, egy kicsit mágus, pszichológus és publicista, a lélek mérnöke meg amit akarsz. Hogy ne mumifikálódjon egy elefántcsonttoronyban, valami olyasmivel kell előrukkoljon, amivel meg tud jelenni a nyilvános térben, a médiumok vadászterületén: olyan alakot kell öltsön, amellyel visszaveri a radarjeleket, amelyeket a médiumok kibocsátanak.
Ha nem veri vissza, ha lopakodó üzemmódban van, akkor nem vesznek róla tudomást: nagyon sok mindenkit mondhatnék, de most csak a lopakodó üzemmódú Bodor Ádámot hozom fel példának.
Az írót akkor fogadják be a nyilvánosságba, ha hajlandó ornitológusként (legyen ez itt most mindenféle bölcsészeti „-lógus” és „-zófus” összefoglaló neve) megnyilatkozni. Ha megmondja a tutit.
A madarak – de az emberek nem kevésbé – magukról mit sem sejtve dalolnak, repdesnek és tojnak, és az író az a személy, aki viszont tudja róluk azt, amit ők nem tudnak önmagukról, sőt tud a kihalt madarakról, és előre látja a jövő nagy, elkerülhetetlen madárapokalipsziseit is, s miközben az ártatlanul csiripelő fióka még csak a kukacra gondol, az ornitológus már látja őt a komor jövő lángtengerében elhamvadni.
Az író egyszerre kell emlékeztessen egy megszokott társadalmi szerepre és egyszerre kell kívül állnia az emberi világon. Felváltva kell hol ornitológusként, hol madárként viselkednie. A komolyság kedvéért tételezzük fel, hogy az ornitológiai ténykedése az írás, madárléte pedig a (vigyázat, Heidegger) fecsegés. Az ornitológiai kijelentései a tekintélyét és szavahihetőségét, madárcsivitelése a nyilvánosságban betöltött helyét avatottak biztosítani: a kettő legproblematikusabb közös részhalmaza a tutiságmondás, amelyet az iménti metaforánál maradva leginkább ornitológusi csicsergésnek lehetne nevezni.
A baj csak az, hogy a tutit megmondani elég bajos.
Ez részben a tutiság, részben a megmondás természetéből következik. Szórakoztató példák bőven vannak, kezdve mindjárt az eszmetörténet egyik legszórakoztatóbb tutiságától – „Lóbabot márpedig ne egyél”, hogy az ősornitológust, Püthagoraszt idézzem, vagy: „az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen” –, hogy egy közelebbi példát is hozzak.
Mondani viszont folyamatosan kell valamit, hiszen itt is, akárcsak a tudományban érvényes a „publikálj, vagy meghalsz” szabálya („mondd a tutit, vagy meghalsz”). Aki ír, annak beszélnie is kell, különben nem hisznek neki. Pedig – pedig erre sok mindent lehetne mondani, például mindjárt azt, hogy az írás nem beszéd, és a beszéd többnyire fecsegés. Egyszerre pedig nem lehet írni is és fecsegni is, vagy ha igen, akkor vagy az egyik, vagy a másik (szigorúbb értelmezés szerint mindkettő) hamis.
Így aztán jön a repdesés a nyilvánosság madárházában, és jönnek az olyan mondatok – random bekopizok néhányat a legutóbbi termésből –, hogy: „A magyar irodalom egy rohadt szépen sminkelt hulla!” (Centauri) „A balkáni mentalitás törzsi jellegű, szinte kizárólag a rokoni kapcsolatokra épít, az számít, hogy ki melyik klánhoz tartozik, nem pedig az, hogy kinek milyen érdemei vannak.” (Spiró) „A hagyomány mítoszába a beteg lélek kapaszkodik” (Péterfy). „az 1980-as években hat hónap alatt…” stb. – l. m. f.
Egyik nagyobb hülyeség, mint a másik,
de formailag mindegyik teljesíti az igaz kijelentésekre jellemző követelményeket, és még akusztikai megformáltságuk is gusztusos: egészen úgy néznek ki, mintha igazak lennének. Csak hát nem azok. De összeáll belőlük a madárház otthonos, esőerdei akusztikája. Csiripcsirip, mondá a mester, felettébb bölcsen. Ez ellen hosszas megfontolás után is valóban egyetlen érvet lehet csupán felhozni: hogy csiripcsirip.
