A bölcsebb városok megpróbálnak a sokféle szempontrendszer figyelembevételével szobrot állítani. Vagy esetleg nem is állítanak szobrot. És a szoborállításhoz általában szakembereket kérnek fel, kulturális tanácsosokat alkalmaznak, grémiumokat hoznak létre, ahol ütközhetnek a vélemények. Nálunk erre volt jó régebben a Képző- és Iparművészeti Lektorátus vagy a Budapest Galéria, de ezeknek a kompetenciáját elvették. 2010 óta, a lex turultól kezdve pedig az önkormányzatok az egyedüli illetékesek. A külső szakembereknek, intézményeknek semmilyen befolyásuk nincs arra, milyen szobrot emelnek.
De mi hajtja a szobrászokat a giccshez? – kérdezem. Mélyi szerint bárhol a világon elég bemenni néhány lakásba, hogy lássuk, többségben mindenütt a vicces nyomatok, giccses szobrocskák vannak. Hasonló igények munkálnak azokban, akik a városokat tömik tele giccses szobrokkal. A turisták is szeretik, simogatják ezeket, szeretnek velük fényképezkedni, a szobrászoknak pedig meg kell élniük. A köztéri szobrászat korábban ritka alkalom volt, de mostanában megszaporodtak a megrendelések. Túlszaporodtak – vetem közbe. Mélyi József ebben kételkedik, és azt mondja, minden társadalom azt kapja, amit megérdemel. Elődeink persze sokkal spórolósabbak voltak.
 |
A Pesti srác egy Hummel-figurára emlékeztet
Teknős Miklós / Népszabadság |
A budapesti emlékműállítás például a XIX. század utolsó harmadától indult, akkor a szobrokat még közadakozásból hozták össze. Ez jó szűrő volt. Amikor Ferenc József Budapestnek adományozta a maga híres tíz szobrát, már elkezdődött a felhígulás. (A fővárosba látogató német császár, II. Vilmos kevesellte az utcákon, tereken az emlékműveket, és ezután az uralkodó saját udvari költségvetéséből finanszírozott meg tíz, többségében máig álló szobrot.– A szerk.) Attól kezdve gyorsan növekedett a szobrok száma a XX. században, különösen a második világháború után – nemritkán a különböző politikai változások hatására.
A rendszerváltás nagytakarítást is hozott a köztéri emlékművek között: az államszocializmus emlékművei nem művészi kvalitásuk, hanem politikai üzenetük miatt kerültek a szoborparkba. Közben számos új mű született, és itt is sok helyen diadalmaskodott a giccs – a Corvin mozi előtt álló puskás felkelő fiúcska szobra például leginkább egy Hummel-figurára emlékeztet. Elkészült Nagy Imre szobra a Kossuth tér közelében, vagy a Dózsa György úti 1956-os emlékmű, de sokszor hallani arról, hogy az aktuális hatalom eltávolítaná ezeket – vetem közbe. Az emlékművekre ugyanaz érvényes, mint a zsánerszobrokra – mondja Mélyi József. A politika elkezdte kizárni a társadalmi beavatkozás lehetőségét: egyre kevésbé differenciált a nézőpontrendszer, és egy jobban érvényesül a politika saját és kizárólagos elvárásrendszere. A nyilvánosságnak vannak bejáratott módszerei: pályázatok, a szakemberek felkérése a bírálatra, a tervek nyilvános kiállítása, vita, amelyben tisztázódnak az álláspontok. Ez nálunk mind eltűnőben van. Szerinte azok a valóban érvényes emlékművek, amelyek magukban hordják saját jövőjüket is, mint például a Cipők a Dunaparton, Pauer Gyula és Can Togay műve. A cipők vasból vannak és rozsdásodnak, amikor kiönt a folyó. Harminc-negyven év múlva, ha nem is lopkodják el őket, elporladnak. Tehát a jövőnek feladata van velük: újraalkotja őket, vagy az emléküket más formában őrzi meg. A jövőre irányultság része az is, hogy egy-egy tervezett szoborról sokan mondhassák el a véleményüket. Mostanában ez a nyilvánosság eltűnik, és az emlékmű és a zsánerszobor között is megszűnik a határ. Esztétikailag nincs különbség a Nemzeti Színházra felhordott szobrok és a Szabadság téri német megszállási emlékmű között –ugyanolyan üresek, többek között azért, mert a jövőre irányuló szempontrendszer helyett csak a politikai jelen számít.
Felvetem, nem arról van-e szó, hogy azért kommunikál giccses szobrokkal a politika, mert ez tetszik neki, mert ilyen sekélyes az ízlése. Mélyi ezt tagadja, szerinte politikusaink nem ennyire egyszerű emberek, és nem ennyire zártak. Más a szempontrendszerük – véli. Például az 56-os emlékművel kapcsolatban azt gondolja, nem az ízléssel van a baj. A mai döntéshozók baja az, hogy ezt egy szocialista–liberális kormány állította, és az emlékművet annak idején megtámadták a veteránszervezetek képviselői, tehát szimbolikus gesztus lenne az eltávolítása. Nem esztétikai, hanem jelképes politikai motívumok munkálnak itt – véli. Lehet a mai politikusok közül többeknek nagyon jó az ízlése, de ezt soha nem fogják elárulni, mert egy populista spirálban vagyunk, ahol csak egyre mélyebbre lehet menni – véli Mélyi.
A művészettörténész arra is emlékeztet, Németországban milyen viták folytak, folynak a nagy történelmi traumákra, változásokra emlékeztető köztéri alkotásokról. A berlini holokauszt-emlékművet hozza fel: az ezzel kapcsolatos vitacikkekből vaskos kötet állt össze, tanúsítva, hogy maga a vita is lehet „emlékmű”. A német egység most készülő berlini emlékművét is sokan vitatják, vagy a lipcsei tüntetéseknek emléket állító szobrot, amelyik egy arany tojás. Mélyi József azt mondja, hogy ezek valóban nem szájbarágósan didaktikusak, de nehéz velük azonosulni.
|
A Duna-parti Cipők az érvényes emlékmű példája
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Németországban is kevés olyan sikerült emlékmű van, mint Paueré, vagy Jovánovics Györgynek a 301-es parcellában felállított műve, viszont óriási különbséget jelent, hogy ott többségében sokkal differenciáltabb a kiválasztás, autentikus a vita. Mindent nyilvánosan intéznek, s ez ma már összehasonlíthatatlan a magyarországi állapotokkal. A német megszállás áldozatainak emlékművével kapcsolatban papíron három hét alatt zajlott le a koncepciótól a pályamű elbírálásáig a folyamat. Itt minden a nyilvánosság kizárásával történt: a szobrot is az éjszaka leple alatt vitték a helyére. Így nem lehet identitást feldolgozni, emlékezetet megőrizni, ha kizárják a legfontosabbat – a nyilvánosságot.
Felvetettem: mi legyen ezekkel a művekkel? Esetleg jussanak majd egy újabb szoborparkba? Mélyi József szerint az egyik út, hogy egy idő után hozzájuk szokunk, észre sem vesszük őket. De van egy másik, egy aktívabb felfogás is minderről: a köztéri művészet összefüggésében kilencven körül bukkant fel, persze Németországban, a nyitott múzeum fogalma. E szerint úgy lehetne foglalkozni a köztéri szobrokkal, mint a múzeumban lévő művekkel, ahol még az állandó kiállítást is cserélik néhány évtizedenként. Ebben a modellben nem lennének elfeledett alkotások – mint most a Széchenyi téren lévő Deák- és Széchenyi-szobrok –, mert a gyűjteményt folyton gondozni kellene.
Ebből a szemszögből tulajdonképpen már a Szoborpark is egy nyitott múzeum részeként értelmezhető: egy látványraktár. A mai magyar rendszer persze nagyon messze van ettől. Ma nem kurátorok, szakemberek, hanem politikusok, polgármesterek döntenek a szobrokról. Gondoljunk bele, mi lenne, ha ezt megfordítanánk, és az I. kerületi polgármester döntene arról, hogy mi kerül a Nemzeti Galéria gyűjteményébe? A köztéri szobrokkal kapcsolatban lassan vissza kellene térni arra a pályára, ahol még kötelező volt a differenciáltabb gondolkodás. Mintákat lehetne venni akár a XIX. század gyakorlatából, a pályázatokról, a közadakozásról is.
