A nyolcvanéves Bodor Ádámot köszöntötték a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A kortárs magyar irodalom jeles képviselői nagy számban megjelentek, a nézőnek az volt az érzése, mintha a nagy nemzedék ünnepelte volna kiemelkedő alakján keresztül, amit együtt létrehozott: bizonyosan korszakos jelentőségű művészetet.
Az élő magyar irodalom nagy nemzedékének alkotóit – talán Esterházyt leszámítva – valami eredendő rokonság köti össze: Beckett utáni jelenségek mind, szövegeik ott kezdődnek, ahol a világ véget ér. Krasznahorkai, Kertész, Nádas és Bodor vagy akár Spiró és a nemrégiben 75 éves Végel László: az emberről szóló hagyományos tudásunk, illúzióink lebontói. Kertésznél és Nádasnál hangsúlyosan történeti, Krasznahorkainál és Bodornál történelem utáni környezetben.
Bodor Ádám novelláiban a vegetatív létezésben fel-felrémlik gyakran valamiféle melegség emléke, néha szinte otthonossá válik Bogdanski Dolina, az istenadta völgy távlattalan vidéke. Mintha valamikor régen tudott volna ez a világ másik tájakról is és a távoli földek is tudtak volna róla. Felpislákolnak az összetartozás zavart gesztusaiban ennek az időnek a fényei. Ez a táj nem remél, de homályosan még emlékezik. A dolgok megesnek és maguktól értetődnek, bár nem következnek semmiből. Kafka és García Márquez tervezték közösen ezt a világot, és Bodor építette fel, tette elviselhetetlenül ismerőssé és összetéveszthetetlenül egyedivé. Pontosan beazonosíthatóvá és elmosódottan egyetemessé. Világirodalommá, amely összetéveszthetetlenül a miénk, Kelet-Európáé, Romániáé, Erdélyé, Magyarországé.
Ezt kellett ünnepelni tegnap, Bodor nyolcvanadik születésnapján, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Demonstráció lett belőle és flottafelvonulás. Megtelt a nagyterem, megteltek a gyorsan kinyitott kisebbek, ahová a kivetítőket tették, megteltek szinte a kivetítős folyosók. Az emberek megszállták és belakták a múzeumot, beszélgettek, rá-rápillantottak a kivetítőkre, berendezkedtek. Házibuli Bodor Ádám nyolcvanadik születésnapján.
