Ami az előbbit illeti: a háború befejezését követően Magyarország még a diplomáciai kapcsolatok felújításáról sem dönthetett egyedül. Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) elnöke ugyan azt nyilatkozta, semmiféle megállapodás nem írja elő, hogy a diplomáciai kapcsolatok létesítésének kérdését a SZEB-ben döntsék el, de alighanem ő lepődött volna meg a legjobban, ha Magyarország élni próbál ezzel a jogával. A viszonyokat jobban tükrözi, hogy 1945 végén Svédország a szovjet kormányon keresztül jelezte a diplomáciai kapcsolatok felújításának szándékát Magyarországgal. Az is jellemző, hogy Gyöngyösi János külügyminiszter megnyugvással vette Puskin követnek, a SZEB politikai tanácsadójának jelzését, miszerint a SZEB-nek nincs kifogása az ellen, hogy Magyarország felvegye a diplomáciai kapcsolatot Romániával, Bulgáriával és Olaszországgal.

Ám ha valaki azt feltételezné, hogy a mozgástér szűkössége csak a háború utáni hónapokat jellemezte, annak kedvéért felidéznénk Grósz Károly és Mihail Gorbacsov ­1988-as moszkvai találkozóját. Grósz ezen „tanácsot" kért Gorbacsovtól az Izraellel és Dél-Koreával esedékes diplomáciai kapcsolatfelvételről. Míg az előbbi kérdésben a szovjet pártfőtitkár nem volt elutasító, az utóbbi esetben óvatosságra intette a magyarokat.

Baráth Magdolna és Gecsényi Lajos Főkonzulok, követek és nagykövetek 1945–1990 című, most megjelent könyvében számos utalást találunk arra is, amikor mi magunk építettünk torlaszokat a külpolitikai mozgástér útjába. A pártállami időszakban gyakorlattá vált, de napjainkban is tetten érhető jelenség, hogy a kinevezések, s főként a külföldre történő kiküldetések a politikai protekcionizmus és az azzal párosuló nepotizmus alapján történnek. Nemcsak a 40-es éveket, hanem a későbbi időszakot is jellemezte, hogy a Külügyminisztérium a „zsákmányszerzés" terepe lett, s a külügyi kinevezéseknél legtöbbször – a rátermettséggel szemben – politikai szempontokat érvényesítettek. Bizonyságképpen egy statisztikai adat: 1956 után a felelős munkakörben dolgozó külügyesek 91 százaléka volt párttag, s csupán 2 nagykövet akadt, aki 1956 után nem lépett be az MSZMP-be.

A szerzőpáros a Külügyminisztérium szervezeti felépítésének, működésének vizsgálata mellett 397 diplomata személyi anyagát dolgozta fel, s csupán egyetlen adat közlésétől tekintett el az ombudsman tanácsára: nem tárta fel, hogy közülük ki volt párttag. Tekintettel a fenti statisztikára: szinte mindenki.

 

Baráth Magdolna –Gecsényi Lajos:  Főkonzulok, követek és nagykövetek  1945–1990. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi  Intézet, 2015.  305 oldal, 3490 forint