Éliás volt, aki az utóbbi tizenegykét évben szinte egyedüliként tartotta életben a pesti kis mozikért folytatott harcot. Győzelemre teljesen esélytelenül. Ha megneszelte egy mozi bezárásának hírét, tüntetést szervezett.
A környéken saját készítésű falragaszokon meghirdette az eseményt és valamit megpróbált elérni. Általában néhány haverja ment el, nagyobb tömeget ritkán sikerült verbuválnia. Felolvasták tiltakozó gondolataikat, a mozik pedig bezártak, mindenféle apelláta nélkül és örökre eltűntek Budapest kulturális életéből. De még a bezárt mozikat is védték néha, az Átrium portálját például rendszeresen lemosták.
Talán egyetlen jelentősebb eredményük volt, hogy ők ajánlották először az Urániának a Nemzeti Filmszínház nevet (és funkciót), amikor épp az is be akart zárni tizenvalahány évvel ezelőtt.
Éliás tovább harcol, a maga egyszerű módján, állhatatosan. Rádayt persze nem tudja helyettesíteni. Más se nagyon tudná. A műsor harminc éve alatt felépített rangot, tudást, tekintélyt és hatást nem lehet csak úgy pótolni.
A köztévé egyik legnagyobb hibája és szégyene volt ennek a műsor-intézménynek a megszüntetése. Mert ha valami értéket közvetített, értéket tudatosított, akkor az a Ráday produkciója volt. Ma már értjük, persze, hogy miért kellett eltűnnie: túl erős civil bázisává lett a műemlékvédelemnek, melyet a 2010-es Orbán-kormány pusztulásra ítélt.
De íme, itt van az utcán egy jelzés, hogy a műsor hiányzik. Megpróbálják pótolni valahogy a YouTuobe-on, rém amatőr kisfilmekkel. Éliás András például rendszerint egy zizegős szatyrot szorongat a kezében, úgy áll kamera elé. Igazi civilként, aki épp csak a boltba ment, amikor meglátott valami fölháborítót az utcán, amiért úgy érezte szólnia kell.
Kisfilmjeiben bemutatja a teleszart telefonfülkéket a körúton, kezében tartva a hivataloktól e tárgyban kapott leveleit, körbejárja a Vágóhíd előtti óvóhely szintén teleszemetelt, betömedékelt lejáróit, rámutat a Gellért rakpart korlátjának hiányosságaira és nem érti, hogy a Szabadság hídnál az öntöttvas korlátba miért szereltek alumínium lámpaoszlopot.
Egyedül az Ó utcai filmjét nem értem. Ott hang nélkül mutat egy házat és nem tudni, miért. Csak valami gyanú ébred, hogy nem véletlenül. Hogy lehet vele valami gáz. De az amatőrizmusba belefér, hogy csak ennyit mutat, hogy nem dolgozza fel a témát. Valamit megőrzött a rendszerváltásnak abból az őszinte, amatőr hitéből, hogy a rossz dolgok megmutatása elegendő a megváltoztatásukhoz.
Ma már tudjuk, nincs így, rég kiábrándultunk. De mindig megható találkozni valakivel, akiben – mint Éliás Andrásban - még lobog ez a régi, naiv hit, és újra eszünkbe jut, hogy bármennyire nincsenek is illúzióink, azért nem szabadna leszoknunk a rámutatásról.
