A kegyetlen megértés könyve

Bán mindenekelőtt azzal az értelmiségi közönséggel akar megértetni egy valóságos történetet, mely tudja, hogy róluk van szó. Másrészt viszont ahhoz, hogy befussa azt a pályát, amely a megértésig vezet, a szerzőnek fikciós mozgástér kell. Nem csupán a tények közötti űr kitöltése, hanem olykor a tények elmozgatása, lebegtetése, időbeli elcsúsztatása végett is. A történet megértő elbeszélésének lehetősége az elbeszélés lehetetlenségének megértésében rejtőzik. Az első rész nemalkotási napló. Keserű-Sólyom-Tar író-besúgó-alkoholista napról napra leül megírni a történetét, s a leülés ivással egybekötött belső monológban folytatódik, mely a történet belső elbeszéléséből bontja ki külső elbeszélésének lehetetlenségét: ha feltárom, hogyan vesztettem el magam, nem marad belőlem semmi.

Az énvesztés bűnbánó leírása: az énvesztés kiteljesedése. Keserű újra s újra megállapítja: történetének leírásához nincs műfaja. És neki valóban nincs, mert amit csak önmagának tud elmondani, csak más rögzítheti nyilvános műalkotásban. Tar nem lehet egyszerre Tar és Bán. A második részben előkerül a volt tartótiszt, aki szintén tönkrement ember.Neki is kell egy külső kéz,mely leírja, ami benne van. Ő az egyetlen, aki szóra bírja, szóra bírja itatni Keserűt, de mire ömleni kezd belőle a szó, az extartótiszt már álomba itta magát. Keserű akkor is magának beszél, amikor másnak akarna.

A történet kulcsa az a végtelen magány, az a pőre védtelenség, amire ítéltetik az, akit önidegen körbeköt a tehetség. Akit ott értékelnek, ahol nem önazonos. A mű egyik kulcsjelenetében Keserű-Sólyom meglátogatja a költőt (Petri Györgyöt). Megvilágító erejűek az önvesztő alkoholista szavai az önazonos alkoholistáról, akivel amúgy igencsak kedvelték egymást: „Nem félt, mint én, nem szorongott, mint én, nem voltak elszámolatlan érzelmei vagy maszatos gondolatai, nem hazudott önmagának és senkinek; azonos volt önmagával, és nem kért és várt kegyelmet, megbocsátást. (...) Eltorzult az arcom – most is eltorzul, ahogy erre visszagondolok – szinte meggyűlöltem, és legszívesebben megütöttem volna, miközben éreztem, hogy a szokásosnál jobban gyűlölöm most magamat is. Később még eszembe jutott, hogy neki tényleg elmondhatnék mindent... (...) Ketten lennénk a földön, két kipróbált alkoholista.”

A szeretet és gyűlölet ambivalenciája fakad az outsiderség kínjaiból. Az öngyűlölet elől olykor csak a gyűlöletbe lehet menekülni. Aki ebbe nem gondol bele, sohasem fogja megérteni, miként folytak ki Tar tollából azok a borzalmas, gyűlölködő tárcák, melyeket az őt pártoló és általa elárult demokratikus ellenzék „árulásáról” írt 2003-ban a Magyar Hírlapban. Nekem is Bán műve kellett ehhez. Ennek a jelentős könyvnek számos erénye mellett három baja van. Az egyik, hogy csúnya szegény, de erről a szerző nem tehet. A másik, hogy ez a féltényregény nem eléggé kisregény, nem elég sűrű és szófukar. Vannak benne jelenetek, például Sebestyéné és Kemenczésé, amelyek kevesebbet érnek, mint amennyit nyomnak, de a memoárok gyarlóságáról szóló értekezés is túlnyúlik az érdemén. Az író nem mindig képes megfékezni magában a filoszt.

Bán Zoltán András: Keserű. Bookart, 176 oldal, 2890 forint