Megjelenik továbbá Mira, egy szintén állapotos nő Indiában, akit özvegysége miatt kiközösít hindu családja, hosszú utat tesz meg a hegyekbe, ahol végre megszülheti gyermekét. A bő háromszáz oldalas regény szereplőinek egzisztenciája megfelel az aktuális világunkból ismert mintáknak, ám aki a figurák találkozását a realisztikus szálak összefonódásától várná, csalódnia kell. A négy sors kereszteződik is és nem is: találkozások történnek ugyan, ám többnyire az álmok világában, a hattyú képében megjelenő Folyamisten mitológiai színterein.
Életüket nem egy hagyományosan „regényes” egyeztetési fortélyokért rajongó elbeszélőtől kapjuk, sokkal inkább az álmoknak tulajdonított erőt kalanddá érlelő mesélő mutatja meg, miért hasonló, elválaszthatatlan ez a négy figura. Az olvasó mindvégig kíváncsi, miként érnek össze ezek az életek, illetve ki az erőszaktevő személye, kinek a gyermekét hordja szíve alatt az Indiába utazó Esther.
Mindannyian a vég felé tartanak, ám közben érintkeznek az általuk sem ismert mitológiai kezdettel, hiszen egy „íratlan múltbéli világ”, a természeti zűrzavar törvénye alakítja a sorsukat, melynek jelenléte fenyegetően hömpölyög a hétköznapok mögött. Az idei könyvhétre megjelent alkotásnak ezért nem iránya, vezérfonala, hanem mély sodrása van. A fejezeteket összekötő versek mottói is ezt a hangoltságot csempészik be az olvasó fejébe. A hangoltság szó szerint is áthatja a cselekményt, ugyanis a Folyamistennek ablaka nyílik a zenére, ha a mottóban megjelenő brit Coil soraira, az Esther fülhallgatójában szóló John Frusciantera vagy a londoni fejezetekben koncertező Swans zenekarra gondolunk.
Sőt a zene ezenkívül is kitör a könyvből: Esther zenekara, az Anarchitecture valóban létezik. A szerző által alakított noise és lo-fi jegyeit viselő formáció olvasáshoz létrehozott programzenét játszik, melynek számcímeiben összecsengéseket lehet találni a regényvilággal. Esther (vagyis a szerző) zenekarának nevében (ahogyan a regény szövege is utal rá) Gordon Matta-Clark építészeti kísérletei köszönnek vissza, a régi épületek szétbontásának térbeli költészete.
A zene jelenléte azonban nem véletlenszerű akció, amellyel átformálja a szöveget: ahogyan a repetitív gondolatok örvénylését, töréseit kedvelő Anarchitecture zenéjét hallgatjuk, illetve Matta-Clark „anarchista” építészeti installációira gondolunk, a szövegben is felismerjük a valóságos helyekről tudati tartományokba vágott lyukakat. Akárha Murakami Haruki valamelyik mentális átjárójába, kútjába másznánk be, mikor Jánossal Ostia kikötőjében állunk, és felidézzük Pier Paolo Pasolini tragikus halálának történetét.
Amit a Folyamisten megmutat, el is rejti, majd néhány fejezettel később más nézőpontoknak megfelelően átalakítja, újra felszínre hozza. A városok alatt eltűnt folyók kavarják fel ezeket a fejezeteket, melyeknek hullámverése egészen a valóságig elér. A négy folyónak, a római Teverének, a Gangeszből leágazó Jamurának, Ságvári László Temzéjének és Tiszájának képzeletbeli torkolata adja a regényvilág kaotikus eredőjét, a felejtés történetteremtő, álombéli medreit.
A Folyamisten epilógusa némileg kilóg a fejezetek játékos sorából, a benne megszólaló értekező, mindent tisztázni akaró hang (ha ironikusan is, de) csorbít a regény hajlékony összképén. Mivel egy érthetően megírt regényt olvashatunk itt, melyben a lírai mottók, zenei utalások miatti műfaji sokféleség jótékony hatást fejt ki az értelmezésben, a záradék fiktív kultúraelméleti magyarázata – legyen bármennyire is remekbe szabott – feleslegesnek hat. Így az epilógus esszéje, mivel érdemben nem tesz hozzá semmit, nem is írja át Lanczkor Gábor kötetének azon sikeres vállalkozását, hogy az olvasót beszólítsa a kulturális metszéspontok és álmok történelemformáló fantáziájába.
Lanczkor Gábor: Folyamisten. Libri, 310 oldal, 3490 forint
