Tíz regénye közül eddig csak három jelent meg magyarul – azok is jelentős késéssel. Leghíresebb műve, A kamerás gyilkos 2001-ben született, de itthon csak most adták ki.
 |
Thomas Glavinic. Az 1960-as évekből származó asztali írógépe pontos fogalmazásra kényszeríti
Ingo Pertramer |
– Nincs mit tagadnom, A kamerás gyilkos mentett meg – vallja be a Népszabadságnak adott interjújában.Míg 1998-as bemutatkozása, egy sakkozóról szóló regénye sikert aratott, a másodikkal, s bevallottan rosszal óriásit bukott. A piaci farkastörvények értelmében a harmadik volt hivatott dönteni a sorsáról.
A kamerás gyilkos első pillantásra krimi, egy kettős gyermekgyilkosság krónikája. Valójában kőkemény társadalom- és médiakritika, amely időközben kötelező középiskolai olvasmány, sőt, érettségi tétel lett Ausztriában. A rendőrségi jegyzőkönyvet idéző műről azt meséli a szerző, hogy esze ágában sem volt hagyományos bűnügyi történetet írni. Még akkor sem, ha a cselekmény az elkövető utáni hajszát, az üldözést kísérő médiafelhajtást és tömegpánikot ábrázolja. Glavinicot a tettes érdekelte. Az, hogy miként leplezi le magát a gyilkos a legapróbb részletekre is kiterjedő, de szenvtelen fogalmazással, a nyakatekert szófordulataival. – Sokaktól hallom, hogy elszégyellik magukat A kamerás gyilkos elolvasása után. Tulajdonképpen el akartam bizonytalanítani az embereket. Hogy tegyék fel maguknak a kérdést: ki a nagyobb szörnyeteg? A gyilkos vagy a katasztrófaturista? Vagy a folyamatosan a médián csüngő „kukkoló”?, mondja, hozzátéve: mindenkiben ott lapul a szörny, s könnyen előjöhet.
A kamerás gyilkos – amiből osztrák–magyar koprodukcióban filmet is forgattak – egy rémálomból született. Glavinic azt sem hallgatja el, e rémálom előtt két héttel egy baráti házaspárral, s azok elképesztően vásott gyerekeivel Horvátországban nyaraltak. Már ha azt egyáltalán üdülésnek lehet nevezni, a neveletlen kis csibészek átlépték az elviselhetőség határát. Nos, a szerzőből a „szörny”, vagyis a fortyogó, de elfojtott düh kreatív formában tört ki: a történetet hat nap alatt írta meg. Írógéppel dolgozik, az 1960-as évekből származó modellt azért szereti, mert a nehezen leüthető billentyűk pontos fogalmazásra kényszerítik. Hivatalnoknak nevezi magát, reggelente addig ül az íróasztalnál, amíg nem végez a kétoldalas napi penzummal. Az írást révületnek, lebegésnek fogja fel, amihez a termetes fülhallgatójából áradó zene is hozzásegíti.
Mindig író akart lenni, tizenhét évesen állt elő első regényével. – Rossz taxisofőrnek és katasztrofális reklámszövegírónak bizonyultam – állítja a kenyérkeresetként űzött korábbi foglalkozásairól. Glavinic magának való gyerek volt, az olvasás és az autóversenyzés mellett a sakk érdekelte, igazolt játékosként tornákra is járt. Ma már inkább csak a mobiltelefonján játszik, napi 15-20 partit.
Három regényének, így a legutóbbinak is a főszereplőjét a Thomasra rímelő Jonasnak hívják. Az írónál jóval bátrabb, lelkiismeretesebbnek nevezett Jonas először a 2006-ban megjelent Die Arbeit in der Nachtban (Munka az éjszakában) bukkan fel, ami arról szól, hogy a főhős élőlényként magára marad. Arra ébred, hogy az összes ember, az összes állat eltűnt. – Sokat töprengtem, hogyan hívják az utolsó embert. Először az ábécé utolsó betűjénél, Z betűs nevet kerestem. Aztán beugrott a bibliai Jónás, a cethal gyomrában –mondja a visszatérő karakterről. Aki, mint A vágyak életének (2009) Jonasa, látszólag vonzódik az abszurd, értelmetlennek tűnő dolgokhoz, de igazából a szerelmet keresi, s arra vágyik, akivel nem lehet együtt.
Az interjú során óhatatlanul szóba kerül az Eurovíziós Dalfesztiválon győztes Conchita Wurst. Glavinic azt mondja, az ő köreiben a homofóbia nem téma, a tolerancia természetes dolog. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Ausztria annyira be- és elfogadó lenne. Wurstot, azaz Thomas Neuwirthet nem „az osztrákok” nevezték be, hanem a közszolgálati tévé, az ORF vezetői. Az írónak azért is emlékezetes az este, mert fogadást kötött: ha a szakállas díva nyer, pucéran beugrik a közeli tóba. Még véget sem ért a döntő, Glavinic már vetkőzhetett.
Ugyan lustának nevezi magát, most egy színdarabot kell befejeznie, és szeretne nekiállni következő regényének. Hogy az mennyire fog a szélsőségekről szólni, arról nem akar beszélni. Igazat ad Stephen Kingnek: az előre fecsegő szerző kiengedi a felfújt gumiabroncsból a levegőt. Lapos kerékkel pedig nem lehet száguldani.
