galéria megtekintése

A kádári közép hobbija

Az írás a Népszabadság
2015. 08. 05. számában
jelent meg.


Miklós Gábor
Népszabadság

Ladák állnak a sorban. Csupa Lada vagy Zsiguli. Ahogy tetszik. Az autókon sílécek. Nagy csomag nincs az autók tetején, az utasok kurta sívakációra mennek. Parassapusztán, az akkori csehszlovák–magyar határon pecsétel a derék magyar határőr – mosolyogva.

Azoknak, akik manapság itt csak úgy átsuhannak a schengeni belső határon, szeretnék pár történelmivé lett adalékkal szolgálni. Először is, akkoriban – 1982-ben készült a kép – az igen szoros szövetségesi, sőt testvéri viszonyban álló országok határait igen komolyan őrizték. Az átjutás hasonló volt ahhoz, amit a turista például Ukrajna felé utazva élhet meg. A képen a határőr pecsétel, esetleg ellenőrzi a forgalmi engedélyt is. Útlevéllel utaztunk, a szocialista országokba érvényes piros változattal.

A határőr után a finánc következett. A vámőr belenézett a csomagtartóba, a tárcánkba, kérdéseket tett fel útirányunkról, anyagi ellátottságunkról.

Átkutathatta alaposan a kocsit. Hitelkártya nem létezett. Mindent készpénzzel kellett fizetni. Be kellett mutatni a váltásról szóló igazolást, amelyet a bank, avagy utazási iroda állított ki. Szabályozták, mennyi élelmiszert vihetnek magukkal az utazók, megvizsgálta a vámtiszt, nincs-e valamilyen kereskedelmi mennyiségűnek mondható áru a kocsiban.

 

A szabályszegésnek kellemetlen következményei lehettek. (A mai napig összeszorul a gyomrom, amikor egyenruhát látok. Nem kellett ugyanis szabályt sérteni ahhoz, hogy valakit vegzatúra érjen, hogy megalázzanak, kioktassanak.) És minden megismétlődött a másik oldalon, a csehszlovák részen.

Eleget utaztam akkoriban Budapest és Varsó között épp ezen az országúton. Eötvös Pál a Népszabadság újságírójaként megszólaltatta Bucskó István helyi határőrparancsnokot, aki szerint néha hét kilométeres is lehet a sor. A gyorsításra a századosnak nem volt javaslata. A cikkíró – enyhe kritikai éllel – tudatosabb forgalomirányítást javasolt, például Balassagyarmat felé.

De nem a szorongásokról szólt Eötvös Pál cikke, amelyhez Bánhalmi János készítette a fotókat, hanem a szlovákiai síviszonyokat mutatta be. Az újság akkori gazdasági rovatvezetője, későbbi elnök-főszerkesztője a cikk megírásakor már tapasztalt síző volt, aki (azóta is) a középszlovákiai, tehát Budapesthez közeli síterepek híve és gyakori látogatója. Írása azért is igen érdekes,mert sajátos váltást tükröz.

Irány a szlovák síparadicsom
Irány a szlovák síparadicsom
Bánhalmi János / Népszabadság/archív

A késői Kádár kori középosztályról és középosztálynak szól az írás, annak a rétegnek a fogyasztási, hobbi szokásairól, a már nem úri passziónak számító sízésről, amelyet egy-egy hétvégére is megengedhettek maguknak a szenvedélyesek. Megtudhatjuk, hogy a terepen sokszor szinte csak magyar szót lehetett hallani. De azért a szerző beillesztett a szövegbe egy kurta szlovák–magyar síszótárt is.

Sőt, pár tanácsot is a síeléssel akkor ismerkedőknek. Sokan voltak ilyenek: az én közeli családtagjaim is ekkoriban tanultak felnőttként síelni ugyanott, együtt a kislányukkal.

A tátrai helyeknek nemcsak a szlovák, de a magyar nevét is közölte, ami miatt akár hivatalos csehszlovák tiltakozásra is számíthatott a lap.

Szobánként 80–100 koronáért kényelmes, tiszta szállást kapnak a családok, amelyekkel sok sízőnek baráti kapcsolata is kialakul – írta.

A mai viszonyokat, a kitáguló síhorizontot már mindenki ismeri. Eötvös továbbra is jár a szlovákiai helyekre. Azt mesélte, hogy ott vége van a hajdani „magyar hegemóniának” – a többség szlovák, s jól látható, például a felszereléseik színvonalán, hogy életszínvonalban is előztek.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.