DiCapriót a jéghegy sem állította meg

Leonardo DiCaprio 1974-ben született egy underground képregényrajzoló és egy jogi titkárnő egyetlen gyermekeként. Orosz, olasz és német ősök vére keveredik az ereiben, és igen, keresztnevét Da Vinci után kapta, hiszen édesanyja elmondása szerint a fia épp akkor mozdult meg a hasában, amikor ő a festő egyik műve előtt álldogált. Jó ízlését a szerepek kiválasztása terén annak is köszönheti, hogy hippi szülei házában olyanok is megfordultak, mint Charles Bukowski. Talán emiatt is maradt fogékony az irodalomra, amikor Dumas- és Fitzgerald-adaptációkban játszott, vagy amikor Rómeó, Rimbaud és Jim Carroll bőrébe bújt.

Mike Blake / Reuters

Színészi karrierjét tévésorozatokban és szappanoperákban kezdte, a vásznon a Rémecskék 3-mal debütált '91-ben, de erre talán csak a legelvetemültebb rajongók emlékeznek. Két évvel később viszont máris a figyelem középpontjába került, hiszen egy apa nélkül felnövő kamaszt alakítva (Ez a fiúk sorsa) sokak szerint bizony lejátszotta a vászonról partnereit, a nem épp kezdő Robert De Nirót és Ellen Barkint.

Még ugyanabban az évben a Gilbert Grape elhozta az első Oscar-jelölést a legjobb férfi mellékszerepben, illetve az első Golden Globe-jelölést, amit majd még tíz (!) követ, ezekből hármat díjra is váltva. Johnny Depp oldalán egy mentálisan visszamaradott, érzelmileg túl érzékeny gyereket alakított, s mint tudjuk, erre igen fogékony az akadémia. Ahogy Robert Downey kifejti a Trópusi viharban: ha nem tolod túl a kretént, Oscar bácsi rögtön rád mosolyog. Nos, DiCaprio egyáltalán nem tolta túl, olyannyira nem, hogy Arnie szerepéért megkapta a filmkritikusokból álló National Board of Review elismerését.

Ennyi máris elég volt ahhoz, hogy Hollywoodban az új James Deanként kezdjék emlegetni, és ő minden tekintetben megfelel a párhuzamnak. Zűrös lázadókat alakít, akik így vagy úgy, de csavarintanak egyet a világ menetén. Emlékezetesen elevenítette fel például Rimbaud alakját a Teljes napfogyatkozásban. Agnieszka Holland rendezése drámai erővel és szókimondóan beszélt Verlaine és Rimbaud szerelmi kapcsolatáról, amelyet előbbi részéről a féltékenység és irigység tett elszakíthatatlanná és elviselhetetlenné. A még mindig elképesztően fiatal DiCaprio arcát nézve pedig egy egész nemzedék értette meg, hogy mi is volt az a spleen, az a kiábrándultság és világfájdalom, amely megvetette a modern költészet alapját.

Hasonlóan emlékezetes alakítást nyújtott egy másik költő, Jim Carroll alakját megformálva. Az önéletrajzi regény adaptációjában (Egy kosaras naplója) piti balhékon, drogokon és prostitúción keresztül vezetett az út a gyógyulásig és a hírnévig. Az „irodalmi” korszak '96-ban, a Rómeó és Júliában csúcsosodott ki. Baz Luhrmann az ötvenes-hatvanas évek bandaháborúi kellős közepébe illesztette a látványos és akciódús drámát, megőrizve Shakespeare veretes nyelvezetét. (A korabeli tinédzser néző szerint: csak azután lett ciki, miután megszólaltak.) DiCapriót a berlini filmfesztiválon a legjobb férfialakításért díjazták.

Egy év múlva viszont igazi jéghegynek ütközött a karrierje. A James Cameron rendezte Titanic elhozta számára a világhírnevet, begyűjtött 11 Oscart (kis túlzással egyedül őt nem jelölték díjra a stábból), ám a túl nagy felhajtás és a túl sok romantika, vagy másképpen: az áradó giccs majdhogynem őt is elsüllyesztette. Szakmailag ekkor érte el a mélypontot. Az ezután következő lagymatag Dumas-adaptáció (A vasálarcos) és az igen ellentmondásos A part egy Arany Málna-díjat és egy jelölést is hozott, minden másnál pontosabban jelezve, hogy ő sem tud bármilyen filmet megmenteni. Önként visszavonult a filmkészítéstől, s még az is felmerült benne, hogy végképp búcsút int a színészetnek.

Leonardo DiCaprio évek óta tartó találgatások végére tett pontot. Kapott végre egy Oscart. Méghozzá Julianne Moore-tól. Reuters

A száműzetéséből 2002-ben Martin Scorsese ragadta ki a New York bandáival, amelyben ugyan még nem övé a főszerep és a dicsfény (Daniel Day-Lewist jelölik Oscarra), de ezzel nem akármilyen sorozat vette kezdetét. Egyrészt négy főszerepével a direktor kedvenc színészévé lépett elő, másrészt két Oscar-jelölés is jelezte, hogy korának legfontosabb művészévé vált. Mindkét jelölést életrajzi filmért kapta: a feltaláló, repülésért rajongó iparmágnás és filmproducer Howard Hughes megformálásáért az Aviátorban, és a kétes hírű tőzsdeügynök, a dollárban és drogokban fürdő Jordan Belfort felidézéséért A Wall Street farkasában. De ez volt az az időszak, amikor a legjobb rendezőkkel dolgozott Spielbergtől kezdve Tarantinón és Ridley Scotton át Clint Eastwoodig és Christopher Nolanig.

Amikor egyaránt magabiztosan mozgott sci-fiben és kémfilmben, elegáns alakítással adta át a múltnak Robert Redford Gatsbyjét, és ő lett a világ legellenszenvesebb déli rabszolgatartója. Ez az az időszak, amikor bármelyik szerepéért megkaphatta volna az Oscart. S bár jelölték a Véres gyémánt exzsoldosáért, de ugyanígy lubickolt a csekkhamisító szélhámos, Frank Abagnale vagy a nagy hatalmú FBI-igazgató, Hoover szerepében; beépített ügynökként A Téglában, álomlovagként az Eredetben és sérült elméjű „nyomozóként” a Viharszigetben. Fontos és díjakkal elhalmozott filmek, ám az ünneplés fénye csak részben hullt rá, miközben egyre nagyobb mértékben vette ki a részét a sikerből. Egyre inkább világossá vált, hogy a neve garancia a minőségre és a valódi szórakozásra, s hogy bármit rá lehet bízni, mert azt elképesztő fegyelemmel és aprólékosan kidolgozott alakítással teszi maradandó élménnyé.

Jobb, ha az emberek azt kérdik, miért nincs Oscarja, mintha megkérdőjeleznék, hogy miért van?

Tudta ezt már a fél világ is, ezért gyártott hol kárörvendőn, hol kínjában mémeket arról, hogy hiába a sokoldalúság és a tökélyre csiszolt alakítások egész sora, mert Jamie Foxx (Ray), Forest Whitaker (Az utolsó skót király) és Matthew McConaughey (Mielőtt meghaltam) megelőzi őt az utolsó métereken.

S bár egyikük díját sem lehetett elvitatni, a folytonos mellőzés már az akadémiára is kezdett rossz fényt vetni.

– Egy újabb zseni, akit majd életműdíjjal vigasztalnak hetvenéves korában? – kérdezgették a rajongói.

Pedig időközben a Titanic nevű traumából is kigyógyult. Kate Winslettel újra párost alkotott A szabadság útjaiban, és a kertvárosi dráma élete legnagyobb alakítását hozta el. A középszerűség csapdájából Párizsba vágyakozó hivatalnokként tűnt fel, aki az utolsó pillanatban visszaretten a kínálkozó lehetőségtől. Richard Yates regényének 2008-as adaptációja nem csupán a punnyadt ötvenes évek kritikája volt, de kíméletlenül beszélt arról is, hogy az amerikai álom ábrándja egyben halálos ölelés, amennyiben a kitörés lehetőségét fojtja el: nem éljük az életünket, hanem csak szendergünk a szép ház, jó fizetés, tökéletes házasság bűvöletében.

A mostani Oscar-díj furcsa paradoxona, hogy nem a legjobb DiCaprio-alakítást díjazta, hanem megpróbált jóvátenni valamit a korábbi mellőzésből. Bár DiCaprio mindent megtett Inárritu mozijában, amit lehetett: nyers húst evett, csúszott-mászott a hóban és sárban, jeges vízbe merült, és órákat töltött a maszkmesterrel, hogy borzalmas sebei minél élethűbbek legyenek. Morgott, hörgött, fuldokolt. Ám a külsőségek, a borzongatóan szép képek, a nem túl összetett szerep és a gondosan táplált felhajtás mintha elfedte volna a lényeget. Azt a tényt, hogy az elmúlt évek során DiCaprio olyan színészek közé emelkedett, mint Al Pacino, Robert De Niro, Tom Hanks vagy korábban Paul Newman és Marlon Brando. Idén úgy került fel a csúcsra, hogy a legkevesebbet mutatta meg abból, amit az értelmi fogyatékos kamasz megformálása óta megtanult. Vagyis úgy lehetünk most szomorúak, hogy közben fülig ér a szánk.