"A hőseid­ szemével látod a világot"

Kérdeztem tőle, hogy ha eredetiben nem is, de olvas-e magyar irodalmat angol fordításban, mire elárulta: „Sokkal többet kellene". Nem sok kortárs magyar szerzőt ismer, de három írót megemlített: Nádas Pétert, Krasznahorkai Lászlót és Kertész Imrét. Nádastól a Párhuzamos történeteket olvasta – amúgy Nádasnak is a Jonathan Cape az angol kiadója, mint Szalaynak –, Krasznahorkaitól még nem olvasott semmit, de olyan sokan ajánlották neki, hogy be akarja szerezni néhány könyvét, míg Kertész Imrétől a Sorstalanságot olvasta angolul.

Ami regényének magyarítását illeti, úgy tudja, eddig még nem akadt érdeklődő a fordításra és kiadásra, de nagyon örülne neki.

Habár 2008-ban jelent meg az első regénye, kapott irodalmi elismeréseket, díjazta a szakma, publikált a világszerte ismert The Paris Re­view-ben, David Szalay igazából csak idén kezdte magát „igazi írónak" tekinteni.

„Ahhoz, hogy írónak tartsd magad, nem elég könyveket kiadni"

– említette. Mi az, ami az íróvá váláshoz ennél fontosabb, kérdeztem tőle, mire azt fejtegette: az is számít, hogy az embert mások is írónak tekintsék, ő legalábbis azután kezdte magát annak érezni, hogy az új regénye révén nagyon sokan megismerték. Szerinte része az íróságnak az is, hogy az ember képes legyen kizárólag az írásból megélni – most úgy tűnik, ezt képes lesz elérni.

Mivel a The Paris Review-nak azt nyilatkozta, hogy korábban kétségei támadtak afelől, hogy egyáltalán érdemes-e regényt írni, mert nem tudni, hogy a regény végül is mire való, megkérdeztem tőle, hogy most, a negyedik könyv után tudja-e már a választ. Azt felelte: akárhányadik könyvét írja az ember, ezt a kérdést újra és újra fel kell tennie magának. Igaz, ez ügyben az All That Man Is című könyvével ő maga is elégedett, s ez nagyobb siker, mint egy jelölés. „Amikor elkészülsz egy könyvvel, bizonyos értelemben megváltozol tőle, hiszen amikor írsz, a hőseid­ szemével látod a világot más nézőpontokból" – tette hozzá.