Az édesapja ismert trombitás volt az ötvenes-hatvanas években. A dzsessz határozta meg a gyerekkorát?

A szüleim azért nemcsak dzsesszt hallgattak, hanem komolyzenét is. Másfél éves voltam, amikor kimondtam az első szavamat: „Skin”. Anyám szerint azt akartam kifejezni, hogy tegyék föl nekem a lemezjátszóra Frank Sinatra számát, az Under my skint. Akkoriban ez volt a kedvencem. A zene magától értetődően volt jelen az életemben. Gondolom, ha valaki cipészcsaládba születik, akkor kaptafák és cipőkanalak között nő fel. Az én családom zenészekből állt, körülöttem trombiták és bakelitlemezek voltak.

Emlékszik az első saját hangszerére?

Hogyne, egy hegedű volt, rettenetesen utáltam. Pár hétig kellett csak hegedülnöm. Még kissrácként kaptam egy gitárt, de évekig csak állt a sarokban. Aztán 13-14 éves koromban elővettem, és elkezdtem játszani. Még az első dalra is emlékszem, amit megtanultam. A Fleetwood Mactől a Man of the world volt, gyönyörű, szomorú fájdalmas melódia. Aztán jöttek a Beatles-számok, utána pedig a húszas és harmincas évek bluesai. És közben elkezdtem írogatni a saját dalaimat is.

Ülök a gitárral az ölemben, és egyszer csak kész a szám Andy Gotts

 Van kidolgozott dalírási módszere? Este vagy reggel dolgozik?

Lehet, hogy valakinél ez működik, nekem nincs ilyen módszerem. Hogy őszinte legyek, sokszor nem is emlékszem, hogyan születik egy dal. Ülök a gitárral az ölemben, és egyszer csak észreveszem, hogy kész a szám. Néha úgy érzem, hogy csak meg kell keresnem a zenét, ami a gitárban lakik. A másik, amit mindig megkérdeznek, hogyan lehet jó szöveget írni. Olyan szöveget, ami egyszerre mond el egy történetet, de közben tele van érzelemmel és érthető is. Sok zenész teljesen befeszül attól, hogy valami olyat akar írni, amit mindenki ért, és mindenkinek teljesen egyértelmű, hogy a szerző mit is akar vele mondani. Szerintem sokszor izgalmasabb, ha a szöveg jó értelemben félreérthető, és így mindenkinek mást mond, hagyja gondolkodni a befogadót.

A saját dalait és szövegeit is rengetegen feldolgozták, ugyanakkor a YouTube-on van egy külön csatorna, amely kizárólag Costello-koprodukciókból áll.

Nem akarok ilyen közhelyeket mondani, hogy milyen jó másokkal is együtt zenélni, pedig tényleg az. Például az ember kissrácként a szobájában Beatles-dalokra ugrál, és azt képzeli, hogy ő Paul McCartney, aztán eltelik néhány évtized, és ott áll egy színpadon Paul McCartney-val, Bruce Springsteennel és Dave Grohllal, miközben együtt játsszák a Clashtől a London Callingot. De azt sem gondoltam volna, hogy valaha egy olyan legendás hiphopzenekarral fogok albumot írni, mint a The Roots.

Az album nagy siker lett, mégis azt mondta, hogy ez volt élete utolsó lemeze, ezután már csak koncertezni fog meg örömzenélni a barátaival.

Nem fogyott el az inspiráció, ha valami örömet okoz vagy felzaklat, még mindig a zenén keresztül tudom a legjobban kifejezni az érzéseimet. Néhány éve dolgozom egy könyvön is. Nem biográfia lesz, inkább egy esszégyűjtemény. Néhány sztori, ami az életem volt.