Inkább azzal kellett volna törődniük, hogy az általuk rejtegetett zsidók, köztük Deák és nővére életét védjék. Ráadásul kívülálló áldozatai is voltak a razziának. A Stollár-csoport tagjain kívül a nyilasok megöltek egy házaspárt is, akik szegények csak rosszkor voltak rossz helyen.
A történészek jó része, ezt önkritikusan mondom, szakbarbár. Egy ország, egy rövid korszak, város vagy ember szakértője, ritkán fordul elő, hogy szélesebb, mondjuk, európai perspektívából lenne rálátása szakterületére. Deák legalább száz, a második világháború történetével foglalkozó monográfiát recenzált a tekintélyes New York Review of Books, a New Yorker és más folyóiratok számára. Önmagában már az rangot ad egy könyvnek, ha a NYR-Booksban bírálatra érdemesítik. Deák könyvéről a holokauszt egyik legkomolyabb szakértője, Christopher Browning írt augusztusban igen jó recenziót.
Ez a könyv nem második világháborús hadtörténet. A korszak gazdasági vagy diplomáciai történéseit csak annyiban érinti, amennyiben szükséges a könyv fő témájának, az ellenállás, a kollaborálás és a világháború utáni felelősségre vonás történetének elemzéséhez. Példái olykor szándékosan provokatívak és gondolkodásra késztetők.
Nem igaz, hogy az 1940-es magyarországi bányászsztrájkot a nyilasok szervezték volna, de az igaz, hogy a zsidók tulajdonában lévő fegyvergyárak így nem jutottak fűtőanyaghoz, és a sztrájk szintén zsidók tulajdonában lévő bányákban tört ki. Deák nem egy európai háborúról ír, hanem kettőről. A nácik Nyugat részén hagyományos, „normális” háborút viseltek. A zsidók tömeges deportálásától eltekintve megtorlásokra ritkán, inkább csak partizánakciókra válaszul került sor.
Kelet-Európában viszont rasszista, népirtó háborút vívtak. A náci „élettérben” zsidó nem élhetett, a szláv népek sorsa pedig a szolgaság, a rabszolgaság lett volna, ha a nácik győznek. Deák gondos elemzéssel mutatja ki, hogy az ellenállók és a kollaboránsok két, viszonylag csekély létszámú csoportján kívül a többség csak túl akarta élni a megszállást minden országban. Definíciója szerint a kollaboránsok valamiféle ideológiai affinitást éreztek a nácikkal, valamilyen közös, távlati célt feltételeztek, a kooperálók meg csak engedelmeskedtek.
Nem volt könnyű a kommunisták helyzete a világháború első két évében, amikor Sztálin Hitler legfőbb szövetségese, nyersanyag- és hadianyag-szállítója volt. Nem bántam volna, ha Deák megemlíti, hogy 1940 őszén a szovjetek hajlandók lettek volna csatlakozni a háromhatalmi egyezményhez négy feltétellel: a német csapatok kivonása Finnországból, a Boszporusz–Dardanellák szorosainak szovjet katonai ellenőrzés alá helyezése, a szovjet terjeszkedés fő irányának elismerése a Bakutól és Batumitól délre eső területeken, valamint hogy Németország segítsen Japánt rávenni, hogy mondjon le az észak-szahalini szén- és olajkoncessziókról.
Nem fognak örülni egyetlen ország hithű nacionalistái sem Deák könyvének. Az elvakult lengyel patriótáknak nem eshet jól arról olvasni, hogy országuk akkor fordult Csehszlovákia ellen (1938 őszén), amikor leginkább össze kellett volna fogniuk a náci agresszor ellen. A zsidókat sem csak a nácik gyilkolták halomra, ebben segédkeztek antikommunista és náciellenes lengyel partizánok, hivatalnokok, rendőrök és parasztok is. Pétain marsall Vichyben az állami szintű kollaborációmegtestesítője volt.
A recenzens pirulva vallja be, bár tudja, hogy Louis-Ferdinand Céline antiszemita náci kollaboráns volt, ő is azok közé tartozik, akik rajonganak a regényeiért (Halál hitelbe, Utazás az éjszaka mélyére stb.), bár Deák nem érti, hogy ez miként lehetséges. Én viszont azt nem értem, hogy ha Antonescu, Tiso, Horthy, Mussolini kaphatott rövid, találó életrajzot, miért nem írt néhány oldalt a „mozgalmár” kollaboránsokról, Léon Degrelleről, Anton Mussertről vagy éppen Szálasi Ferencről?
Deák a kollaborálás, ellenállás és együttműködés számos példáját mutatja be és elemzi. Mit mondjunk, kérdezi, arról a szerb nacionalista gerilláról, aki lő Tito partizánjaira és a német megszállókra is? Hős vagy áruló? Ugyanezt kérdezhetjük a lengyel antikommunista, az oroszokat, ukránokat és zsidókat egyaránt gyűlölő és gyilkoló partizánokról.
Deák nem cinikus, csak realista, amikor megállapítja, hogy jobb alkalmazkodni, az aktuális megszállót kiszolgálni, mert ha elvhűek vagyunk, túlélési esélyeink csekélyek. Deák szerint Hitler győzelmeinek, de vereségeinek is egyik legfőbb tényezői a szövetségesei voltak, akik több gondot, bajt okoztak neki, mint amennyi hasznot hajtottak.
Talán az indokoltnál kevesebb figyelmet szentelt a szerző a Führer hibáinak, kezdve az angliai légi csata elvesztésétől a Szovjetunió megtámadásán át a kijevi csatában elvesztegetett időig. A rasszista Hitler hallani sem akart a szovjet kolhozok feloszlatásáról, a parasztok földhöz juttatásáról, vagy arról, hogy a nemzetiségi, vallási ellentéteket kihasználva, emberségesebb megszállási politikával próbálja a Vörös Hadsereget felbomlasztani.
Fontos, új gondolata a könyvnek, hogy Németország szövetségesei nem voltak bábállamok. Szélsőjobboldali ellenzékükkel el tudtak bánni, és a zsidókérdésben is döntő szavuk volt. Vichy-Franciaország saját francia zsidóit megvédte a deportálástól, és azok 75 százaléka túlélte a holokausztot. A holland közigazgatás fegyelmezetten kooperált az ország zsidómentessé tételében, nem is beszélve az e téren igazán lelkes magyar hatóságokról. Deák csak Belgiumot említi, mint ahol Nyugat-Európában a rejtőzködő zsidókról és a zsidók segítőiről özönlöttek a feljelentések a megszállókhoz.
Ilyesmire szerinte csak Kelet-Európában volt még példa, de ott azután mindenütt. Bár e téren sem bővelkedünk forrásmunkákban, azt azért tudjuk, hogy Franciaországban és Hollandiában is nemzeti sport volt a feljelentés. Túlzásnak tűnik, hogy milliók mentettek volna zsidókat. A Jad Vasem 2015. január 1-jéig25685 embert,köztük823 magyart ismert el a Világ Igazának. Biztos, hogy sokkal többen voltak, de ha milliók lettek volna, a túlélők száma is sokkal magasabb lett volna.
Deák meggyőzően mutatja be, hogy Németország hivatalos szövetségesei, Horvátország vagy Szlovákia kevésbé voltak hasznosak, mint a semleges Svájc, Svédország, vagy az ellenállóktól mentes, a nácik számára hatékonyan dolgozó Cseh-Morva Protektorátus. A holokauszt központi helyet kap az ellenállást és a háború utáni megtorlást tárgyaló fejezetekben is. Deák joggal szögezi le, hogy Londont és Washingtont nem érdekelte a világháború idején a zsidók sorsa.Moszkva sem szakadt meg az igyekezettől, hogy az üldözötteken segítsen.
A nácik és cinkosaik által elkövetett bűnök megtorlása, a felelősségre vonás fontos zárófejezete a könyvnek. Deák adatai szerint 13 millió „népi német” menekült el a Vörös Hadsereg elől, vagy űzték ki 1945 után a szülőföldjéről. Az etnikai tisztogatást ezen a téren már 1939-ben elkezdték a német és szovjet illetékesek. A német–szovjet barátsági és határegyezmény értelmében a „volksdeutschok” áttelepülhettek a Német Birodalomba, de többségük nem élt a lehetőséggel.
Deák szerint Nyugat-Németországban szinte senkit sem ítéltek el, míg Lengyelországban a kollaboránsokat igen. Bár ha „csak” zsidókat jelentettek fel, vagy öltek meg, a büntetés általában elmaradt, ez bocsánatos bűnnek számított. Magyarország a felelősségre vonás, kivégzettek számát tekintve az európai középmezőnyhöz tartozik. A könyv egyik fő tanulsága, hogy milyen gyengék, önzők, megosztottak és tehetetlenek is tudnak lenni a polgári-liberális demokráciák (is).
|
Stollár Béla, a „fölösleges” mártír
yadvashem.org |
Még halálos veszélyben, erős, elszánt ellenféllel szemben sem képesek összefogni. Ha Hitler nem követ el olyan sok hibát és bűnt, ha Amerika nincs olyan távol és nem olyan erős, ha Japán és Németország együtt támadja meg a Szovjetuniót, ma nagyon más lenne a világ. Viszont még a mai nagyon gyenge, nagyon megosztott Európában is legalább 70 éve nincs országok közötti nagy háború és a szovjet megszálló csapatok is kivonultak. A második világháború 1991-ben ért véget a demokráciák győzelmével. De ezt már Churchill és Roosevelt nem érhette meg.
Deák István: Európa próbatétele. Együttműködés, ellenállás és megtorlás a második világháború idején Ford.: Bánki Veronika, Budapest, Argumentum K., 2015, 260 o.
