|
Kié lesz Nick Carter? (baloldalt Brian Littrell)
Juan Medina / Reuters |
Ha valaki kételkedett, előkaptuk a papírokat, kijátszottuk az önkormányzatos kártyát, és ha esetleg afelől érdeklődtek, mégis hogy fogunk kommunikálni „a fiúkkal”, fölényesen azt feleltem: dicséretes ötös vagyok angolból (te hülye). Életem egyetlen (szóbeli) osztályfőnöki figyelmeztetését azért kaptam, mert az ügyeletesi naplóra szívet véstem tollal, s abba a három bűvös betűt: BSB.
Az elkövető kilétét nem fedte sokáig titok: Backstreet Boys-pólóban jártam iskolába, a banda posztereivel tapétáztam ki a szobámat,
A nagyszünetben azon vitatkoztunk, vajon melyikünket venné feleségül Nick Carter.
(Nyilván engem, hisz dicséretes ötös vagyok angolból, és bemagoltam mindent a testmagasságától a kedvenc ételéig. Igaz, mindenki másét is az együttesből. Az ember, ugyebár, sosem tudhatja.)
Apám szerint, aki az ordenáré rapszövegeket nemigen tartotta művészi teljesítménynek, még az is jobb lett volna, ha örökre megmaradok a nyálas fiúbandámnál, én azonban felnőttem.
|
A Backstreet Boys idejött, a szomszédba
AFP |
Már bőven a húszas éveimben jártam, lakótársnőmmel éltük a kemény, dolgozó nők életét, amikor szingliségünk legmélyebb bugyrában elöntött bennünket az édes nosztalgia. Miközben végtelen robotmunkával talicskáztuk a felhalmozódott üres pizzásdobozokat a szemétledobóba, a szomszédok roppant örömére teli torokból énekeltük, hogy eszlongeszjulávmíbéjbe.
Egyszer, a Szigeten egy közepes sátornyi vadidegen előtt két szólamban elkaraokéztuk a Quit Playing Games (With My Heart) című remekművet.
Lassan (nem elég lassan) harminc leszek. Túl vagyok néhány munkahelyen, kapcsolaton, költözésen, és már a pizzafutárok sem tudják fejből a nevemet. Ám amikor a bécsi Stadthalléban felizzottak a reflektorok, újra éreztem az elfeledettnek hitt szívtájéki bizsergést. Korábbi lakótársammal és további tizenegyezer kemény, dolgozó nővel egyszerre kezdtünk sikítani, amikor feltűnt az öt ismerős sziluett a színpadon.
Húsz évig vártam a pillanatra, amikor tele tüdőből üvölthetem a színpad előtt, hogy ájnevöbrékjorhárt. Menthetetlennek éreztem magamat – menthetetlenül boldog tizenhárom évesnek. Mondjuk, legalább a vonatjegyünket nem hamisítottuk.
