Ilyen végső igazságokkal azonban nehéz színpadi hatást elérni. A néző lelkéhez szólni. Napi tapasztalatain át könnyebb hozzáférni. Szinetár Miklós rendezésében (1984, Várszínház) egy álnépi figura randalírozott a nyolcvanas évek állóvizében, Kapás Dezsőnél a Budapesti Kamaraszínház 1992-es előadásában pedig egy fenyegetett zsidó család keres védelmet az idegen befogadásával.

Parti Nagy Lajos remek új szövegváltozata Alföldi Róbert 2006-os szentendrei rendezéséhez készült, amelyet aztán sokáig nagy sikerrel játszottak tovább a Nemzetiben. Ennek egyik fontos vonása, hogy a bigott álszenteskedők célpontja nyíltan, sőt hangsúlyozottan a liberalizmus. Annak bélyegeznek mindent, amiben a józan értelemnek csak a szikrája is megvillan. Az (át)értelmezés másik kulcsmozzanata természetesen a befejezés. Nem fordít jóra mindent a királyi kegy, amivel annak idején a szerző nyilván a maga számára keresett az uralkodónál menedéket az álszentek összeesküvései ellen.

Crespo Rodrigo és Major Melinda Szvatek Péter

Szikszai Rémusz nagyszerű tatabányai rendezésében is ezt a szöveget használja. Időszerűbb, mint valaha. A 2006-ban már érzékelhető folyamatok, fenyegető veszedelmek azóta mindennapi valósággá, életünk kereteit megszabó hatalmi politikává lettek.

Az előadás persze nem(csak) azzal ragad el, hogy a szövegnek szinte minden félmondata szíven vagy rekeszizmon üt. Hanem azzal, ahogyan e mondatok értelme játékká válik. Játékötletek tömege zúdul ránk, de sohasem azzal a céllal – ami Moliere-előadásokban nem ritka –, hogy elüssék az ódon szöveg unalmát. Ilyen ugyanis itt nincs. Itt mindennek oka, célja, értelme van. Varga Járó Ilona díszlete trükkösen semleges tér. Középpontjában egy átlátszó-tükröző téglalap alakú üvegépítmény, benne akváriumban úszkáló halacskával. Ülőalkalmatosságként kitömött bőrzsákok. Kis Julcsi ruháival együtt jelzik a polgári jólétet. És tologatnak ide-oda egy hatalmas ládát, amelyből a megfeszített Krisztust ábrázoló hatalmas szobor kerül elő.

Szikszai Rémusz rendezői csodatétele pedig, hogy a sokfelől Tatabányára került színészek mind kiválóan szolgálják az előadást. Crespo Rodrigo Tartuffe-je pofátlanul magabiztos betolakodó, Megyeri Zoltán reszketve agresszív, a szenteskedésbe belebolondult családfő. Major Melinda a fiatal feleség csábítási jelenetét a helyzet minden kétértelműségét kijátszó részletezéssel adja. Danis Lídia komornaként komor harciassággal, Kardos Róbert a sógor szerepében bölcs mérséklettel képviseli a józan értelmet. Dévai Balázs hebrencs kamasz, Schruff Milán csupa törékeny jó szándék. Pilnay Sára e. h. karakteres szendét formál. Végh Péter metszőn udvarias végrehajtó. Bajcsay Mária a magasból királynői méltósággal hirdeti a bigott öregasszony igazi hitét, a darab végén meg néma megrendüléssel vesz tudomást Tartuffe valódi jelleméről.

A lényegi értelmezési kulcs persze ezúttal is a befejezés. A házat elfoglalni szándékozó Tartuffe-fel érkező hadnagy (Maróti Attila) képmutató kegyet hoz. Az uralkodó mindenkinek megbocsát, nemcsak a felségárulás gyanújába keveredett Orgonnak, de Tartuffe-nek is. Igazak és gazemberek, okosak és ostobák, értelmesek és tévelygők összemosódnak a megbocsátásban. Amelyért cserébe egyszer majd kérnek valamit. (A tanúra tett célzás sejteti, mi lehet majd az.)

Végül az emelvény magasából szabadsággal fenyeget – nemcsak a szereplőket, de a nézőket is. Márton László 1992-ben született váteszi versében megjósolta: a szabadság „mint a beton, olyan tömör lesz, / megízleled és megcsömörlesz, / de nem menekszel tőle mégse, / mert nincsen se hossza, se vége”.

Moliere: Tartuffe
Jászai Mari Színház, Tatabánya