galéria megtekintése

A gemenci fa meséje

Az írás a Népszabadság
2014. 05. 09. számában
jelent meg.


Ungár Tamás
Népszabadság

– Az anyját!! A mindenségit! Mekkora!! Ezt nem hiszem el!

Általában ezt nyögik-sóhajtják a kirándulók, amikor meglátják az ország legtestesebb fáját. Van, aki megdöbbenésében káromkodással cifrázva dicsőíti a látványt, van, aki csak tisztelettel hallgat. Illik ide valamennyi gesztus, mert a gemenci erdőben magasodó fekete nyár megérdemli a csodálatot. A Duna jobb partjának árterén, tavaly ősszel felfedezett fa kerülete 12 méter, körbeöleléséhez 8 ember szükségeltetik.

Méretét Pósfai György biológus és baráti köre hitelesítette 2013 szeptemberében. A csapat famániás, ahogy az érintettek mondják magukról: dendromán (a kifejezés onnan ered, hogy a dendrológia a fás szárú növények tudománya).

 

Az Akadémia szegedi kutatóintézetében dolgozó Pósfai 2005-ben kiadott egy könyvet hazánk legtermetesebb fáiról. A könyv gyorsan elfogyott, a neten is olvasottá vált, és elindított az erdőjárók között egy mozgalmat, aminek lényege az, hogy keressük meg Magyarország legvaskosabb fáit. A dendromania.hu honlapon a fatörzsadatok azóta folyamatosan szaporodnak. A mérés úgy történik, hogy a fa elágazásoktól mentes törzsét a földtől 130 centiméter magasságig ott kell lemérni, ahol a kerülete a legkisebb.

Kurucz Árpád / Népszabadság

Pósfai és köre nem foglalkozik különösebben a fák magasságával, mivel annak pontos mérése amatőr eszközökkel nehézkes, na, meg nálunk amúgy sem nőnek a fák túl magasra (a legnyúlánkabbak a 45-46 méteres bükkök, ezekből néhol tucatnyi is található). Törzsméretben viszont jók vagyunk, és a fa kerülete egy mérőszalaggal jól kalibrálható.

A listavezetőket és az ígéretesen növekvőket a dendrománok egy-két évente újra lemérik, így az erről vezetett adatsor állandóan frissül. A megjegyzés rovatban feltüntetik a felfedező nevét, és azt, ha a növény állapotában kardinális változás történik, például részben vagy teljesen elpusztul.

A lajstromozott fák GPS-koordinátái is szerepelnek, így könnyen meglelhetők. Az elmúlt fél évben a gemenci fekete nyár facelebbé vált. A természetjárók közül sokan kötelességüknek érzik, hogy elzarándokoljanak az óriáshoz, ezért immár kitaposott ösvény visz az országelsőhöz. A látogatók száma az erdészet dolgozóinak becslése alapján szeptember óta több ezerre tehető. A túrázók általában a pörbölyi vadászháztól indulnak, s 35-40 perc alatt érnek célba. Ha szerencséjük van, láthatnak a lombok mögött sejtelmesen elsuhanó szarvascsordát, az ártér tocsogóira leereszkedő fekete gólyát, sőt akár rétisast is, ha nincs szerencséjük, találkozhatnak bizalmatlan vaddisznókkal.

Kurucz Árpád / Népszabadság

Fotós kollégámmal vágok neki az útnak, kalauzunk Badari Tibor, a Gemenc Zrt. Baja–Vaskút–Hercegszántó–Szeremle–Pörböly által határolt, pandúri erdészetének műszaki vezetője. Se bal-, se jó szerencsénk nincs, így be kell érjük a lábunk elől kitérő békákkal és gyíkokkal.

Elballagunk egy vadmentő domb mellett, amely a tavalyi árvíz idején azzal vált híressé és nyerte el a Noé bárkája titulust, hogy pár teniszpályányi területére száznál több gímszarvas és egy komplett vaddisznócsalád kapaszkodott fel az úszástól kimerülten. Békésen ácsorogtak-hevertek egymás mellett, holott máskor a dombra ácsolt etetőnél nem állhatják egymást. Ezúttal üres a domb, csak mázsányi madárdal jelzi, hogy nagy élet van a mélyzöld sűrűben.

Fehér nyarak és füzesek között visz el a csapás. A fák galériaszerűen követik az alacsony vízállás miatt most kiszáradt mellékágat, a Móric-Dunát, a füzek némelyike már vízszintesen hajol a meder fölé. Talán a következő ár kitépi őket a partból. A magasabb pontokon kocsányos tölgyek és szilfák.

Badari Tibor megemlíti, hogy a szilfa az egyik legkeményebb fa, nem hasad, ezért egykor ebből készítették a szekerek kerékagyát meg a hentesek bárddal szétverhetetlen tőkefáját. Arról is mesél, hogy a folyóközeli tölgyek áradásos időkben gyorsan vastagodnak, aszálykor kevésbé, ezért ezeket a kádárok nem szeretik, mert hordónak az a tölgy jó, amelyik minden évben egyformán „izmosodik”.

Figyeljük Badari tanítását, aztán egyszer csak elhallgat az erdőjárók zöld ruháját viselő férfi, merthogy nincs helye szónak: ott áll előttünk, „aki” miatt jöttünk. Tényleg monstrum. Fotón is az volt, életben még inkább. Bámulunk csak.

– Úgy nyolcvan-száz éve kivágtak egy nyárfát – töri meg a csendet a műszaki vezető –, annak tönkjén több vessző is sarjadt, és azokból négy összenőtt egy fává. Az ágak úgy négy méter magasan szétválnak. A nyár magassága 36 méter, hozzávetőleg 66 köbméter faanyag van benne.

Körbejárjuk, keressük, honnan mutatja a legteljesebb látványt, ám nincs esély egyben látni a nyár egészét, mert a szomszédos fák minden irányból kitakarják. Arra senki sem gondolt, hogy tisztást vágjanak köréje, azzal elveszítené a hely az eredetiségét, titokzatosságát, ráadásul ha a fát szabadon érné a nap, akkor erősen csomoros (vagyis csomós kinövésekben gazdag) törzsén ezernyi vadhajtás sarjadna, és attól a törzs láthatatlanná és mérhetetlenné válna, a hajtások zöld ruhába öltöztetnék.

Azt már indulás előtt fejembe vettem, hogy nem keresek rá jelzőt. Ettől a nagyon is természetes reagálástól visszatartott Pósfai nagy fákról írt műve, a biológus ugyanis arra figyelmeztet, hogy bármilyen jelzővel is igyekszünk visszaadni a fa milyenségét, azzal nem róla, hanem magunkról vallunk. „Szókincsünk véges, kommunikációnk emberi – vallja Pósfai –, az általunk adott leírás nem a fára vonatkozik, hanem a bennünk keltett hatásra”. Amúgy a hatás leírhatatlan, de lényege könnyen összefogható: picinek érzem magam.

Megkérdezem Badari Tibort, hogy meddig élhet ez a fa? – A nyárfák nem élnek sokáig – feleli ő. – Mégis, meddig? – makacskodom. – Nem tudom – hárítja el a kérdést, majd így folytatja:

– Az viszont sejthető, hogy miképp pusztul el. A négy főág közé befolyik az eső, és szétrohasztja a törzset. A fa meggyengül és a szél letördeli az ágait. Így lesz vége. – Nem érjük meg – legyintek.

– Nem biztos – morogja, s válaszából nem derül ki, hogy a nyárfa léte lesz-e a kurta, vagy mi húzzuk sokáig. Hazaérve eszembe jut, hogyan nőtt ekkorává a gemenci nyár. Volt egy kivágott fa, amelynek törzsén vesszők sarjadtak, s azokból négy összenőtt egy fává. A legnagyobbá. Van remény.

„Fázni” úgy kell, hogy...

Ha valaki talál egy, a rekorderek mezőnyébe kívánkozó fát, akkor annak létezéséről – már csak a saját neve megőrzése érdekében is – értesítse a dendromania.hu honlapot. A lap hasznos útravalót ad a fakeresőknek, vagyis a fázóknak. Így megtanít arra, hogy fázni a téli hónapokban kellemes, mert akkor nincs nagy meleg, és nem vagyunk kitéve a vérszívóknak. Mindig legyen nálunk térkép, mobil, és egy 15 méteres mérőszalag (a gyógyíthatatlan optimistáknál 20 méteres). A kiszemelt településre érkezve igyekezzünk feltűnően viselkedni, hogy az ott élők ránk köszönjenek, így megkérdezhetjük őket, merre találhatunk nagy fákat. A tapasztalt dendrománok inkább az idős férfiakat faggatják. A nőkkel vigyázni kell fázás közben (is), mert őket nem izgatja annyira a méret, ha nagynak mondanak egy fát, akkor abban az örömszerzés és kapcsolatteremtés vágya munkál, nem a tényszerűség, állítják a fázók. Ne higgyünk a fákról szóló legendákban, azokban a helybéliek örökölt álmai fogalmazódnak meg, nem a valóság. Ha szeretnénk megbecsülni egy fa korát, hallgassuk meg, mit mondanak az ott élők, aztán osszuk el kettővel. A múlt század közepén 700 évesként emlegetett kőszegi gesztenyefáról kidőlése után kiderült, hogy legfeljebb 450 volt. Skandalum!

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.