Százhúsz év, két fénykorszak a legnagyobb írókkal, hullámvölgyek, amikor raktárként majd sportszerkereskedésként szolgált, dióhéjban ez a New York kávéház története. Hétfőn este ezt ünnepelte az utolsó még itt alkotó írógeneráció, miközben arról is szó esett, hogy vajon visszatérhet-e a régi kulturális pezsgés.
 |
| A New York Kávéház 1937-ben fortepan.hu |
Hosszú és elég rögös út vezetett az 1894-es megnyitástól, amikor is Krúdy szerint katonazenés hodályként festett leginkább a New York, egészen addig, hogy 2013 márciusában elindulhatott a kávéházban a Művész Páholy című kulturális rendezvénysorozat. Ezzel szeretnék visszacsempészni azt a régi, legendákba illő pezsgő életet, amely a kávéházat jellemezte évtizedeken át. Az újra kinyitott és felújított Nyehó (így hívták a törzsasztalos írók) ugyanis, ahogy Török András fogalmazott Budapest-könyvében, sokáig nem tartozott Budapesthez, szállodavendégek és turistacsoportok menetrend szerinti felvonulásai jellemezték. Így ez volt „a legolcsóbb módja, hogy az ember külföldiek között töltsön el egy délutánt".
Hétfőn este ez kicsit másként festett. Régi magyar slágereket adott elő a Hot Jazz Band, és Bartis Attila kivételével, aki épp Indonéziában írja az itt is játszódó regényét, felvonult az utolsó írógeneráció, akik a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején még itt alkottak, folyóiratot szerkesztettek. Kemény István, Térey János és Poós Zoltán a hagyományok szerint igazi otthonuknak tekintették a kávézót, és végül törzskártyához is jutottak, amellyel már egy kávét is megengedhettek maguknak, nemcsak a szódavizet.
