Hogy rögtön rájöjjünk, hogy ezek a panelek semmit sem tudnak mondani a háború tapasztalatáról. A délszláv háborúkban eltelő fiatalkorának, ahogy ő mondja, „legszebb éveinek” emlékezetéből regényfikciót teremtő Danyi Zoltán könyve azért lett kivételes szöveg, mert nyelvet tudott teremteni magának, elsősorban Krasznahorkai László nyomán.

Hosszú mondatos, egyszerre kíméletlenül pontos és szikár, ugyanakkor érzéki nyelvet, amelyen elmesélheti magát egy módszeresen összetört, kitalált élet. A pusztulás és a pusztítás traumáit, amelyek rendre megmutatkoznak még a legelemibb életfunkciókban is, az emésztésben, a pisilésben, a szarásban vagy az ezekre való képtelenségben: a trauma ereje nemcsak a lelki, de a fizikai integritást is felőrli.

Ennek a folyamatnak a pontos leírása, bemutatása foglalkoztatja talán leginkább a regényt, amely elképesztően szép, pontos és zavarba ejtően vicces. Figurákban, helyszínekben, utalásokban gazdag szövegében feltűnik a srebrenicai hóhér, Radovan Karadzic, az egykori boszniai szerb elnök természetgyógyászként, egy pisilés közben „meglesett” brutális gyilkosság emléke, a benzincsempészet a magyar–szerb határon és a maffia: egy évtized, amely módszeresen szétverte Jugoszláviát, és amely már soha nem ér véget a természetesen névtelen én-elbeszélő számára – talán az olvasói számára sem.

Az efféle irodalom legfontosabb darabjai, köztük A dögeltakarító, úgy érzékíthetik meg a traumatikus tapasztalatot, hogy nekünk magunknak nem kell elszenvednünk. És ha van bármi feloldozó és megtisztító az ilyen kegyetlen irodalomban, akkor ez az: talán ennek az emlékezni és felejteni is képtelen, kegyetlen feloldozásnak is lehet metaforája a regény címe: A dögeltakarító.

Évtizedek óta reklamálunk, hogy nincsenek a múltunkat feldolgozó nagy irodalmi vállalkozások. Tessék, itt van egy rendkívüli regény, minimum az év könyveinek egyike. Induljanak el a boltba érte.

Most.

Danyi Zoltán: A Dögeltakarító, Magvető