A Vidám Parkkal éppen ezt tették a város vezetői. Tavaly ősszel előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel végleg bezárták, területét átadták az állatkertnek. Akik ezt a határozatot hozták, bizonyára tudják, mit miért tettek, és tudják azt is, hogy a park megmentése érdekében mit miért nem tettek.
Ha szeretnének ezeken a kérdéseken még egyszer elgondolkodni (most persze nevetséges vagyok: miért szeretnének?...), nézzék meg azt a kiállítást, amelyet a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete fotóművészeti tagozatának fotográfusai készítettek a Vidám Park utolsó napjairól. A képek – éppen negyven darab – április közepéig láthatók a Magyar Vendéglátó-ipari Múzeumban.
Többségük jó, professzionális munka. Nem állítjuk, hogy kivétel nélkül szíven ütik az embert, hiszen ezerszer látott pillanatokat ábrázolnak, színes, lendületes vidám parki jeleneteket, kacagást, sikítozást, elmosódottan pörgő, suhanó, önfeledt embereket röptető csodamasinákat.
|
Játékroncsok a pusztuló raktárban: talán az évekkel ezelőtt eltűnt óriás feje?
Urbán Ádám / Fotó |
A felvételeken szinte mindenki mosolyog, Kozák Albert fotóján két lány még egy olyan pillanatban is, amikor egy vészesen forgó szerkezetben éppen fejjel lefelé láthatók. Van viszont három kép és egy portrésorozat, amely még ebből az egyébként tisztességes kollekcióból is kiragyog. A három kép egyikén zöld tál látható, benne azok a sárga, fehér csíkos műhalak lebegnek, melyeket filléres jutalmakért, fröccsöntött kacatokért lehetett kihalászni annak idején.
A másik képen egy újmódi emberpörgettyű, bizonyos Flying Circus egy szelete látható szirupos díszítéssel, hiperrealistának füllentett festményekkel, bűnösen ízléstelen lámpákkal, a szerkezet mögött émelyítő mélykék égbolttal, már-már hamis felhőkkel: kifejező és tetterős szupergiccs. A harmadik kép egy láthatóan elhanyagolt és magára hagyott raktárban készült, szétporló, rozsdásodó játékroncsok között. Urbán Ádám felvételén egy hatalmas fej, talán az évekkel ezelőtt eltűnt szuszogó óriás jócskán foszladozó kobakja és egy cilinderes, ülő figura rozsdás vassziluettje hever.
Bojti, az 55 éves lakatos, karbantartó, Józsi, az 55 éves asztalos, karbantartó, Füzi, a 72 éves bádogos, karbantartó és a többiek valahogy nem osztoznak a felhőtlen vidámságban. Az ő számukra ez a park valószínűleg sohasem volt vidám.
Ez a csendélet maga a Vidám Park: málladozó, magára hagyott, szúette szelete a múltnak. Sokunk szemétre lökött fiatalsága. A közönyösen végignézett gúnyos elmúlás, a pimasz végzet. A kiállítás legnagyszerűbb része egy portrésorozat, ugyancsak Urbán Ádám nevéhez fűződik, és az egykori Vidám Park háttérben dolgozó szakmunkásait ábrázolja. Az amúgy soha meg nem örökített karbantartókat, asztalosokat, lakatosokat, bádogosokat. Ők, ellentétben az utolsó napokat kihasználó látogatókkal, nem mosolyognak.
Bojti, az 55 éves lakatos, karbantartó, Józsi, az 55 éves asztalos, karbantartó, Füzi, a 72 éves bádogos, karbantartó és a többiek valahogy nem osztoznak a felhőtlen vidámságban. Az ő számukra ez a park valószínűleg sohasem volt vidám. Munkakörülményeiket elnézve inkább gyötrelempark volt, amely viszont legalább megélhetést nyújtott nekik. Ki tudja, mi lett velük, a derű karbantartóival? A fotóművészeti tagozat vezetőségi tagja, Tóth József Füles fotográfus ötlete volt, hogy a tagok készítsék el ezt a kollekciót, ahogy ő fogalmaz: „társadalmi munkában”.
És a tagok nem kérdeztek vissza, hanem kapták a fényképezőgépüket, és tették, amit kell. Egyrészt, mert miként valamennyi középkorú vagy annál idősebb embernek, úgy nekik is szívügyük volt a Vidám Park, másrészt, mert ők is tudják: nem elég valamit dokumentálni, jó minőségben kell ezt tenni. Nem mindegy, milyen emlékeket hagyunk az utókorra. Végtére Grossinger Leopold is maradhatott volna egyszerű kocsmáros, és akkor ma a kutya sem emlékezne rá, nem igaz?
