„Ez a magyar módi: a ködösítés, a képmutatás”

A körülmények Mariann ellen szóltak. „Mindig is akartam gyereket, de egyszerűen sosem úgy alakult az életem. Egy hét alatt minden lehetőséget lefuttattam fejben. Azt, hogy egy általam ismert férfi legyen az apa, hamar elvetettem. Mi van, ha tíz év múlva kitalálja, hogy mégis igényt tart a gyerekre? Arra jutottam, hogy a spermadonor a legkisebb kompromisszum, amelyet meg kell kötnöm ahhoz, hogy anya lehessek. Sokaknak talán furcsa, de nekem ez sokkal kisebb áldozat, mint összekötni valakivel az életem, akivel egyébként nem tenném.”

Így hát Mariann beleásta magát egy dán spermabank donornyilvántartásába. Egy év múlva megszületett első gyermeke. A Mariann által választott amerikai donornak felesége és három gyermeke van. Nem volt könnyű kiválasztani.

„Először is úgy szűkítettem a lehetséges donorok körét, hogy kihúztam mindenkit, aki a pénzért vállalta az eljárást. Ezzel mintegy kilencven százalékuk kiesett.

A többség elmondja, hogy számára ösztöndíj-kiegészítés a donorság. Ezután végighallgattam a maradék jelöltek tizenöt perces audiointerjúit, amelyekben magukról beszélnek: mi a kedvenc ételük, hol voltak érettségi után nyaralni, ilyesmi.

Az ember persze a legjobbat igyekszik választani, én is többgenerációnyi egészségügyi adatot böngésztem végig, nyilvántartást vezettem Excel-táblázatban. Aztán egyszer csak azt mondtam, elég, és érzésből ráböktem a befutóra.”

Mariann szerint a hibás dán minta ellenére a spermadonoros megtermékenyítés bizonyos szempontból biztonságosabb is, mint a „hagyományos” gyereknemzés. „A természetes fogantatást a mintaadással ellentétben többnyire nem előzi meg komoly orvosi és genetikai vizsgálat.” Magyarországon 2005 óta vehetnek részt lombikbébiprogramban egyedülálló nők, s – egészen az ÁNTSZ rendeletéig – mind többen vágtak bele így az anyaságba.

„Ami, ne szépítsük: nem fáklyásmenet – mondja Mariann. – Csináltam a kezeléseket, jártam inszeminációkra,

mégis én ijedtem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy teherbe estem. A gyerek szempontjából mindent végiggondoltam, csak azt nem, milyen lesz a szülés utáni időszak az én helyzetemben. Az elvált vagy megözvegyült édesanyák környezete különösen támogatóan viselkedik.

A család, a barátok természetesen mindenben mellettem álltak, ám a tágabb környezet esetében néha éreztem némi büntetést abban, ahogy hozzám viszonyultak: te akartad ezt, akkor vállald is. Ez persze igaz, de attól még mi is kimerültek és tanácstalanok vagyunk, mint bármelyik másik anya. A gyerek pedig nem tehet semmiről.”

Mariann depressziós lett a szülés után. „Átéltem mindent, amitől egy átlagos kismama retteg: hogy mit is kell csinálni, jó anya leszek-e, képes vagyok-e gondoskodni róla. Ráadásul erre jött még a rendhagyó helyzet miatti pluszteher is. Bár mindig azt gondoltam magamról, hogy amolyan ősanya típus vagyok, szembesülnöm kellett azzal, hogy ez nem így van.”

Nemrég még a fiktív apa bejegyzéséhez is ragaszkodott a hivatal Teknős Miklós / Népszabadság

Mariann utólag úgy látja: labilis állapota miatt sok olyasmit is negatívumként élt meg, amit ma már egyáltalán nem venne annak. „Kemény időszak volt, de sosem bántam meg, hogy belevágtam. Egyetlen dolgot csinálnék másként: hamarabb elmennék pszichológushoz.”

Miután pedig Mariann megerősödött és megtanulta kezelni a helyzetet, jöhetett a kistestvér. Mivel szerette volna, ha a testvérek hasonlítanak egymásra, már korábban bebiztosította magát a választott donor mintáiból. A második gyerekkel már minden könnyebben ment. A jó öreg magyar bürokrácia persze gondoskodott róla, hogy az ügymenet ne legyen túlságosan gördülékeny:

mindkét anyakönyvezés meglehetősen örkényesre sikerült.

„Akkoriban még élt az az abszurd törvény, mely szerint az anyakönyvi kivonaton fel kell tüntetni egy képzelt apa nevét és születési idejét. Fiktív személy kellett, tehát hiába írtam volna be Orbán Viktort vagy Gyurcsány Ferencet, nem fogadták volna el. Nagyon nem tetszett a dolog, de ha a gyerek hároméves koráig nem írtam volna be semmit, akkor a gyámhivatal tette volna meg helyettem, úgyhogy végül bejegyeztettem apám nevét a saját születési időmmel.

Volt is szájhúzogatás, hogy nem így szokták, hanem az anyai nagyapa nevét használják, de akkor már csak azért is erősködtem. Végül, amikor lefuttatták a nevet a rendszerben, örömmel jelentették, hogy

elfogadják, mert fiktív.

Mondtam is apámnak, jobb, ha tudja: ő hivatalosan nem létezik.” Mariann szerint ez az eljárás még odáig nyúlhat vissza, amikor szégyen volt a leányanyaság.

„Ez a magyar módi:

a ködösítés, a képmutatás.

Értem én, hogy a biológia alaptörvényei szerint nem úgy működnek a dolgok, ahogyan velem történtek, de miért nem lehet haladni a korral? Ezen az elven az orvostudomány fejlődése sem stimmel, és meg kellene halnunk harmincévesen valami szörnyű kórban.” A második gyermeknél már változott a szabályozás, nem kellett fiktív apa.

„Már-már meglepődtem, milyen gyorsan végzünk a hivatalban, amikor a születési hely a következett. A pici otthon született, de aztán elővigyázatosságból mégis befektettek bennünket a kórházba. Na, ezt nem tudták összerakni, úgyhogy megakasztottuk a gépezetet egy időre. Az ügyintéző arca sok mindent elárult.” Mariann ma már nevet a hasonló élményeken, de eleinte tartott a környezet reakcióitól.

„A szülés után városban laktam, szinte nem mertem senkihez szólni a szomszédok közül, mindig az járt a fejemben: jaj, csak nehogy kérdezzenek valamit. Aztán rájöttem, hogy a szemüveges lányt sem azért csúfolják az iskolában, mert szemüveges, hanem mert tudják, hogy őt lehet ezzel csúfolni. Letisztáztam hát magamban mindent, legyőztem a bizonytalanságom, és már egyáltalán nem izgatom magam azon, ki mit mond.”

Mariannék azóta egy kis faluba költöztek. „Azonnal híre ment a családunknak, a kozmetikustól az önkormányzatig mindenhol megtudták, mi a helyzet. Persze láttam, hogy úgy néznek ránk, mint a marslakókra, de már egyáltalán nem zavart” – nevet.

A környezet gyerekekkel szembeni tapintatlanságán azonban a mai napig ki tud akadni. „Annyi minden szebb lehetne egy picivel több toleranciával! Ráadásul ezek nem is túl bonyolult dolgok: ha spermadonortól született gyerek jár az osztályomba, nem íratok fogalmazást Az én apukám címmel. Ha egy másik gyereknek nemrég halt meg az anyukája, nem kötelezem arra, hogy részt vegyen az anyák napi műsorban. Tudom, hogy mi, donoros családok statisztikailag értelmezhetetlen halmaz vagyunk, de szerintem ez pofonegyszerű:

soha nem a többség szemszögéből kell megközelíteni a dolgokat. Én akkor is gluténmentes tortát sütök a fiamnak, ha csak egy gluténérzékeny gyerek jár az ovis csoportba.

Ez így normális, nem?”

Mariann boldog, kiegyensúlyozott anyuka, aki érzi, hogy hamarosan a nagy szerelem is megtalálja. „Ez már csak azért is remek volna, mert a kisfiam néha méltatlankodik, mennyire elege van, hogy ő az egyetlen fiú ebben a családban” – nevet.

– „De nem izgulok. A hangsúly úgyis a család szón van.”