– I didn’t see! – védekezett a holland nő, miután megbotlott, és a termen keresztülzuhanva majdnem lefejelte a falról Marcel Duchamp híres művét, egy lefelé fordított piszoárt. – Azt mondja, nem látta a padkát! – fordított valaki az őrnek, ő szigorúan enynyit felelt: – Akkor sem lehet ott átmenni! Az nem érv, hogy nem lát.

Ez maga a dada. A konvenciók, a begyöpösödött érvek tagadása: miért ne nézhetne a lába elé az, aki nem lát? Duchamptól származik a dadaizmus híres szépségdefiníciója: „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”. Az ő képei és a teremőr mellett sok más dadaista is megtekinthető a Magyar Nemzeti Galériában nyílt Dada és szürrealizmus című tárlaton.

A dadaisták célja a hétköznapiság felmagasztosítása volt. Többek között arra voltak kíváncsiak: ha átlagos használati tárgyat állítanak ki a múzeumban, vajon maga ez a gesztus művészetté változtatja-e. Duchamp a piszoár mellett megvizsgálta a Palackszárító (egy kis fémrudakból álló szerkezet, melyre üvegeket lehet akasztani), valamint a Kalaptartó (hagyományos darab, kis fafogasokkal) metafizikáját, mégpedig úgy, hogy ferdén a falra akasztotta őket.

A művészet keresése a dadaisták és szürrealisták képein Móricz-Sabján Simon

A Palackszárító különösen erős művészi állítás, már nevében benne van, hogy szárít.

Azaz a gyötrelem metaforája, a gyötrelemé, ami sivataggá szárítja az emberi lelket: a palackokban víz, azaz az élet legősibb szimbóluma van ugyanis. Duchamp ráadásul ravasz módon nem tett palackokat a Palackszárítóra, ezzel utalva a modern ember lélektelenségére (palack = víz = lélek).

Persze lehet, hogy nem is gondolt semmi ilyesmire, csak kellett valami a Kalaptartó mellé. A rendkívül szórakoztató dadaista művek mellett a szürrealizmus legnagyobbjainak néhány alkotása is Budapestre került a jeruzsálemi Izrael Múzeumból.

Salvador Dalí Szürrealista esszé című festménye egyszerre kiáltvány a szürrealizmus mellett és az impotencia ellen, René Magritte A jóképű csábító című képén egy cilinderbe zárt emberi arcot látunk, a háttérben szürke, kietlen hegycsúcsokkal. Néhány méteren belül látva Duchamp és Man Ray, illetve Dalí és Magritte munkáit hamar nyilvánvalóvá válik, hogy hiába fakad egy tőről a dada és a szürrealizmus, mégis egészen mást képvisel. A dada olyan, mint egy intelligens vicc, amelyen lehet egy jót röhögni, meg egy kicsit el lehet filozofálgatni róla.

De csak annyira, hogy nagyon ne fájjon. A szürrealizmus a valóság helyett egy sokkal érdekesebb területtel, az álommal foglalkozik. És a legegyszerűbb álomkép is ezerszer izgalmasabb a legfrappánsabban ábrázolt hétköznapiságnál.

A dadában nincsenek rejtett rétegek, harsány és egyszerű, mint Duchamp piszoárja, a szürrealizmus viszont örvényként szívja magába a nézőt. Legalábbis azt a középkorú férfit biztosan, aki körülbelül negyven percen keresztül figyelte Magritte Kastély a Pireneusokban című képét, melyen az elérhetetlen szimbólumaként egy épület lebeg a végtelen óceán fölött.

A tárlat második felében a dada és a szürrealizmus magyar képviselőinek munkáiból látható egy megdöbbentően aprólékos válogatás: Kassák Lajostól Ország Lilin át egészen Bortnyik Sándorig, akinek Zöld Szamár című festménye olyan, mint amikor az ember hirtelen felébred egy szerda reggel. Nyitott szemmel fekszik az ágyban, lényegében nem gondol semmire.

És ekkor hirtelen egy pillanatra meglátja a rendet a káoszban. Vagy ha úgy jobban tetszik, az értelmet az álomban, amikor a színes szamár felett a hold világított az éjszakában, melynek tökéletes nyugalmát egy parázson üldögélő teremőr vigyázta.