Amúgy egyáltalán nem nosztalgia-zenekarról van szó: a három régi taggal és további néhány, inkább sessionzenésznek tűnő arccal felálló Blondie ma is aktív, olyannyira, hogy lemezeket is kiad, és tegnap is felváltva nyomták a régi és az új dalaikat, amelyek között ráadásul nincs is igazán nagy különbség (azt a nem elhanyagolható tényt leszámítva, hogy az utóbbiakat nem játsszák rojtosra a rádióadók, és nem kapcsolódik hozzájuk több generációnyi emlék).
Az viszont a teljes repertoárt végighallgatva sem feltétlenül derül ki, hogy az együttes punkbandaként indult valamikor a 70-es évek végén (ugyanúgy, mint mondjuk a teljesen más irányba kifutott Iron Maiden), és hogy a rockos, illetve new wawe-es gyökerektől nem opportunizmusból, hanem bátor kísérletezéssel, mindig egy kicsit a saját kora előtt járva jutott el a ma már klasszikus popritmusokig. Az egyes források szerint 1945-ös születésű, tehát maholnap 70 (!) éves, de a jónő-faktorból anno bőségesen merítő (és máig rengeteget megőrző) Debbie Harry-ben pedig továbbra is ott van egy jó adag vadság, ami időnként – főleg akkor, amikor az eleve tempóváltásokkal megkomponált dalok eszeveszetten begyorsulnak – felfedezhető azért a zenében is.
Magyarországon ez a fajta könnyűzenei fejlődéstörténet – gondoljunk például a diszkótól a hard rockon át a punkig és az új hullámig jutó, majd az egyik ágon a poposított rockzenébe, a másikon az „agitrockba" torkolló Beatricére, netán a népies műzenétől (egy europopos és egy breakes zsákutcával) az amerikai rock and rollig navigáló Hungáriára) egyáltalán nem példátlan, és nem is áll távol a tömegízléstől.
Valahogy a közönség is ezt tükrözte: az igazi punkok vélhetően inkább kivárják a következő Exploited-búcsúkoncertet, de eljöttek jó néhányan a 40-50 éves korosztályból a saját fiatalságukra emlékezni (főleg ők foglalták el az ülőhelyeket), elöl pedig feltűnően sok volt a fiatal, akik alighanem az élő klasszikusra voltak kíváncsiak, és akiknek talán mindegy is, hogy Blondie vagy Sex Pistols. Nekünk úgy tűnt, hogy végül egyik halmaz képviselői sem távoztak csalódottan: a Blondie a régi nagy slágerek többségét tisztességesen eljátszotta, a friss szerzemények sem lógtak ki lefelé a műsorból, élvezhető (bár kissé kommersz és basszusmentes) volt a hangosítás, a vetített képek néha egészen ezoterikus és nagyon bensőséges hangulatot teremtettek.
Volt egy tökéletes dobszóló az 1980-as, az adott kort reinkarnációszerűen megidéző Call Me elején, egy főleg a 90-es évek elejének termésére koncentráló ráadás a végén, a kettő között pedig Debbie sokat és szívhez szólóan beszélt Budapestről. A Tavaszi szelet vagy más hasonló helyiérdekű dallamot nem dolgoztak fel, viszont az amuri partizánok dalára történő bevonulást értelmezhette akár aktuálpolitikaként meg a helynek szóló üzenetként is, aki akarta.
A befejezés időzítése abszolút BKV-konformra sikerült: fél 11-re minden elcsendesedett odabent, a publikum pedig zúgolódás nélkül indult el hazafelé: ebbe az estébe (9 és 20 ezer forint közötti áron) ennyi fért, és az emlékezés a rádió jóvoltából úgyis folytatódik majd.
