Az élete nagy részében folyóirat nélküli, mégis legendás szerkesztőt, a szegedi egyetem egyik utóbbi évtizedeinek egyik legfontosabb tanárát ünnepelték 80. születésnapján a kecskeméti Forrás szerkesztőségében.
A nagy emberek talán legfontosabb típusa láthatatlan, mert a hatása mások teljesítményében mutatkozik meg és még ezek a mások sem mindig veszik észre, ki az, aki munkálkodik általuk. Minden nagy tanár és nagy szerkesztő hivatása ilyen – láthatatlan. Ezért vagyunk rémes zavarban mindig, amikor hirtelen észleljük, hogy nem öröktől fogva állnak szerényen a helyükön, nem tartoznak hozzá, szinte alkatrészeként, a Teremtéshez, csendben telik velük is az idő.
Így lett most a láthatatlan óriások egyikével, Ilia Mihállyal is, aki a napokban betölti a nyolcvanadik évét, ebből az alkalomból köszöntött szerda este a kecskeméti Forrás folyóirat szerkesztősége frissen bemutatott új számának nyitótanulmányával, Buda Ferenc szép verseivel és egy a főszerkesztő, Füzi László által készített élő életútinterjúval. Iliának különösen nehéz szerepelnie: ő csak, épp úgy, ahogy paraszti elődei tették, gondozza, amit rábíztak, egészen addig, amíg gondozhatja, aztán félreáll és átadja a munkát az utána érkezőknek. Ez természetes, mit kell, mit lehet erről beszélgetni?
A beszélgetés a láthatatlan ember által ösztönzött nagy teljesítmények és a tanári-szerkesztői munkához nélkülözhetetlen, a bő öt évtized alatt ezerszer is megcsalt bizalom körül forgott és ismét kiderült, hogy Ilia bizalma szinte végtelen. Bántják, persze, a csalódások, a tanítványi besúgások és más árulások, de a munkáját nem befolyásolják. Ha nem hinne újra és újra mindenkinek, nem tudna dolgozni, munka nélkül pedig nem tudna élni.
