Annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz, jó, ezt értjük, de hogy ez az annyi ember, akárhány is legyen, valamilyen viszonyban volna egymással, azt nem érezni. Az egész valami elmetornának tűnik, ragozási táblázatok és rendhagyó igék biflázásának,mindig kell valami, amivel kínozni lehet a gyerekeket.

Sokára derül csak ki, hogy az angol nyelvű mondatoknak értelmük is van. Ezzel párhuzamosan: soká derül ki az is, hogy az angol nyelvű daloknak is értelmük van. Legalábbis a szövegüknek. Tulajdonképpen borzalmasan muzikális kamaszok voltunk, egész nap képesek voltunk Deep Purple-t hallgatni anélkül, hogy problémát jelentett volna a dalok szövege, pontosabban azoknak az értelme. Jobban tudtuk, miről énekelnek, amikor még nem tudtuk, miről énekelnek. Tökéletesen elég volt a számok címe, Black Night, az ugye, fekete éjszaka, Speed King, az sebességkirály. Smoke on the Water, az meg füst a víz felett.

Van a nyelvtanulásnak egy olyan szakasza, amikor az ember már valamit tud, és ahhoz próbálja meg a hallott szöveget igazítani, a már ismerős szavakat próbálja az agy kiválogatni a szövegfolyamból. Csodálatos eredmények születnek, például meg mertem volna esküdni, hogy a Smoke on the Waterben azt éneklik, hogy „Frank Zappa and the Mothers”. Pedig ugye, annak kevés a valószínűsége, hogy épp egy másik zenés társaságot emlegessenek. Azt sem éneklik, hogy Led Zeppelin.

El lehet képzelni, mekkora hideg zuhany volt, amikor rájöttem: tényleg ezt éneklik. Annál már csak az volt jegesebb, amikor végremegértettem, hogy egyáltalán miről is szól a dal. Jóságos ég. Ez komoly? Elmentünk Montreux-be, a Genfi-tó partjára, hogy a Rolling Stones mobil stúdiójában fölvegyük az új lemezünket? Ennyire életrajzi dalszövegeket leginkább Ganxsta Zolee szokott megalkotni, bementem a mexikói szállodai szobába, mert kakilni kellett, de amikor ki akartam mosni az ülepemet, leszakadt a mosdó. Olyan, mintha viccelnék, pedig tényleg van ilyen.

A Smoke on the Water azonban csak egy hajszállal jobb. Nincs benne se szabadság, se lányok, se pia, se vadulás, sem élet, csak ez a hihetetlenül anti rock and roll, hogy tessék már elképzelni, egy stupid vendég belelőtt a koncertterem plafonjába a Zappa-koncerten, leégett az egész épület, mi meg mehettünk át a fűtetlen Grand Hotelbe, amíg élek, nem felejtem el. Erről szól a dal? Emiatt találták ki hozzá azt a fantasztikus riffet, ezért küzd minden kamasz, aki valaha is hathúros hangszert vett a kezébe? Nem csapott be bennünket a nyelv? Nem voltunk sokkal okosabbak, amikor még egy szót sem tudtunk angolul?

Nem adtam fel azért olyan könnyen, szótárral a kézben még nekiestem a Child in Time című balladának, ami hallás alapján meglehetősen zavarosnak tűnt, de azt akkor még a saját fogyatékosságomnak tekintettem. Viszont volt a dalban egy különös, franciás hangzású szó, hangsúlyos helyen, jól érthetően: ricochet.

A gyermek áll, míg a vak ember lövöldöz a világra, és várja azt, amit ez a szó jelent. Csak a nagy Országh-szótárban volt benne: felpattanó, megpattanó lövedék. Évekkel később a zalaegerszegi laktanyában láttam, milyen az, amikor egy ilyen megpattanó lövedék szétviszi valakinek a bokáját, de ekkor még csak az angol nyelvet csodáltam, hogy nekik erre van egy külön szavuk, micsoda fényűzés és gazdagság. Csak az vetett némi nem kívánatos árnyékot a nemes borongásra, amikor rájöttem, hogy a Magilla Gorillában az a szereplő, akit magyarul Piff-Paff-Puff Rugóláb Nyuszi seriffnek hívnak, az az eredetiben Ricochet Rabbit. Ezek a csodálatos, hosszú hajú férfiak a szókincsüket a Magilla Gorillából szedik. Még örülhetünk, hogy legalább nem a magyar változatból.

Mielőtt végképp kétségbe eshettem volna a szavakon, jött Vivaldi. Azóta olaszul tanulok.

FÁY MIKLÓS

Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.