Most persze mindenki a halála körülményeit meséli, hogy a gyerekeivel játszott, amikor rosszul lett, és már nem értek be a kórházba. Nem szabad ebből messzemenő következtetéseket levonni: nem ilyen volt. Rendes hóhányó zenész, abban a világban, amikor a zenészség nagyon kellemessé tudta tenni a férfiemberek életét. Késett ő le itthon sajtótájékoztatót egy órácskával, és nem azért, mert éppen a gyerekeivel játszott.

Valahogy ezt kellene megőrizni róla. Igen, abszolút muzsikus, sőt abszolút gitáros, aki nélkül a flamenco még mindig a spanyol szervezett utazások fénypontja volna, valaki rekedtes hangon ordibál, egy másik prüntyögteti a gitárt a körmeivel, egy piros ruhás nő meg köröz az alkarjával, és a végén azt mondja: olé! Most, hogy összegezni kell az életművet, nem győzzük számolni, mennyi irányban szélesítette a horizontokat, lényegében egymaga. Flamenco eredeti állapotában, dzsesszbe oltva, filmzenévé változtatva vagy éppen a Concierto Aranjuez szólójában, amitől végre kijön ez a zene a szmokingos világból, élettel telítődik, hazatalál. Volt egy idő, amikor a szélesebb közönség is megszerette ezt a gitározást, és a három pengető virtuóz albumát komoly példányszámokban fogyasztotta. Most újrahallgatva a Friday Night in San Franciscót: jó fejek voltunk.

Igaz, nem volt nehéz dolgunk. Két vagy három akusztikus gitár pörög, játszódik, incselkedik, hihetetlenül fürge ujjak, hihetetlenül jó közönség, csöndben vannak vagy ordibálnak, ahogy kell. És hiába képzeli az ember, hogy az akusztikus gitár nem nagyon személyre szabott hangszer, nem nehéz megállapítani, hogy hol szól éppen Paco de Lucía, most bal csatorna, most jobb csatorna.

Valószínűleg ez volt a csúcs, bár a hanyatlás nem drámai és nem kétségbeejtő. Ez is Paco de Lucía érdeme. Nem kell zenebarátnak lenni ahhoz, hogy valamit jelentsen ez a gitárhang embernek. Mert benne volt ez a déli pasiság, szűk nadrág, testre szabott ing, keskeny cipő, keresztbe fésült haj, aztán a nagy homlokú kopaszság. Majdnem nevetséges, de mielőtt elnevethetnénk magunkat, rájövünk, hogy voltaképpen mi is ilyenek szeretnénk lenni, az éjszaka királyai, egzotikus csábászok, női szívek és női testek urai.

Amiből persze csak annyi jön öszsze, hogy magányos éjszakákon meghallgathatjuk az Almoraimát. És még boldogok is vagyunk közben.